Myfriend! Mesélj mivan?Mallorca jelentkezik!

Amig nem dől el vagy nem alakul ki az idei nyári zenélés, addig is olvass itt...

http://nameselek.blogspot.com/

ÜDV: BLaC

 Visszaszámolok. Vágom a centit. Olyan mintha meg sem történt volna, és visszagondolva az elmúlt négy hónapra, érdekes módon, minden tisztán megvan a fejemben. Élesek az emlékek, tisztán megvannak az arcok a hangulatok.

Fáradt, gondolkodós időszak ez. Valahogy elég már. Mennék.

Zeneileg újra ugyanott vagyok, mint pár éve. Gyakorlatilag az utóbbi 4-5 évben csak alkalmanként fogtam gitárt a kezembe emiatt éreztem magamon, hogy lemaradok. Olyan lassúnak és fáradtnak éreztem a kezemet.

Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy visszatértem és teljes erővel gitáros lettem. Ez jó.

Szeretném letenni a gitárt egy kis időre végre. Hamarosan megint otthon leszek, és végre megölelhetem a családomat, a szeretteimet, akik fontosak nekem.

 Azt gondolom, hogy amennyit írtam Cala Barca-ról, megérdemel egy pár szót.

Hétfőn játszottunk ott utoljára. Fura, mert a végére valahogy elvesztette a hangulatát a hely, legalábbis nekem, annak ellenére, hogy a kedvenc helyeim közé tartozott. Sok-sok kellemes emlék fűződik hozzá. Rengeteg jó koncert, sok taps, nevetés, elismerés és minden olyan, amitől kellemesebb volt „átvészelni” a heteket, hónapokat.

Nem lehet egyetemes igazságot teremteni, a személyzet véleménye és a zenészek véleménye közt, hiszen ez egy örök harc marad. Sajnos a végére már itt is erősen érezhető volt, hogy „menjünk mi a francba”.

Ezzel nem is volt gond, megszoktam. Igazából semmivel nem volt gond, csak úgy összességében vége lett a nyárnak. Az emberek elfogytak, kevesebben jönnek, rövidebb időre.

Tehát utolsó nap. Feri a helyi teniszedző sráccal megbeszélt egy meccset és emiatt előbb mentünk, jóval előbb. Volt időm, több mint szokott lenni és kicsit jobban körbejártam a helyet. Nézelődtem a trafikokban, a „szofiáné mögé is”, és bejártam az egész komplexumot. Elég nagy. Végül kimentem egy olyan részére a tengerpartnak, ahol még sosem jártam és nem is gondoltam, hogy van ilyen Cala Barca-n.

Egy nagyon nagy öböl szakadékának tetejére érkeztem. Olyan 17 óra lehetett. A nap tökéletesen sütött, olyan finoman melegített, mint mikor már tudod, hogy itt a tél és minden napsugarat többnek érzel, mint amilyen meleg valójában. Olyan ez, mint mikor fázol és tűzet gyújtasz. A fa ropogásától is melegebbnek érzed a levegőt, a szobát, annak ellenére, hogy valójában semmit nem változott semmi.

Tehát simogató nap óriási öböl, nagy szakadék.  A vízen egy luxus hajó és egy kisseb csónak, amiről éppen búvárok bukfenceztek hátrafelé a vízben, ez utóbbi kicsit közelebb a parthoz, hozzám. Előbbi meg a horizonton. Olyan volt a horizont, mintha egy vonalzóval húzták volna. Tudod ez milyen, láttál már te is olyat, amilyet nem hiszel el csak pár perc után. Megmagyarázhatatlan érzés volt. Tökéletes fényviszonyok, mértani szépségek, szögek, ívek és melengető napsugár.

Mondom, akkor már elszívok egy cigit, és közelebb mentem. Ahogy közeledtem a kiszemelt sziklához, amire le akartam ülni, énekhang csapta meg a fülemet.

Egy animátor srác állt a szakadék szélén. Kezében egy nagyon kopott lyukas, hamis gitárral. Énekelt. Tizenéves még, tele van energiával. Énekel, mert azt érzi ez az élete, lázad. Seal Kiss from the rose.

Megjegyzem az egyik kedvenc dalom.

Ott áll és énekel, a szabadba, szabadon üvöltve, valakinek ott a távolban, aki biztosan hallja e dalt.

Szakadatlanul, néha kis derékmozgással díszítve a mutatványt, önzetlenül énekel. Tiszta szívéből. Nem szerepel, nem tudja, hogy ott vagyok a háta mögött. Kivárok.

A dalnak vége és ijedve fordul meg, mert lekattintom az öngyújtómat, mélyen leszívok, majd tapsolok, mint az amerikai filmekben, mikor senki nem tapsol csak egyvalaki.

Kicsit zavart mosoly az arcára ült, de jól fogadta, hogy kilestem. Tiszteletet éreztem, hiszen tényleg őszintén csinálta.

Leütünk, két hete leszokott, nem akart rágyújtani, nekem is le kéne megint.

Beszélgettünk. Belgiumban él normál esetben. Brugges-ben, azt hiszem így kell írni, de kiejteni brűzs-nek kell az tutti. Van is egy film, Erőszakik, az a magyar címe. Jó, ajánlom.

Tehát, dumáltunk. Kedves srác, tele gondolattal, lendülettel. Hálivúdba akar menni és el is megy. A barátja, akit mellesleg ismerek, ugyanis a mi szállodánkban animátor volt, és megszólalásig hasonlít rá, kint várja. Tehát két hét és már kint lesz. Aztán majd alszanak, ahol tudnak, esznek, amit tudnak. Ez az élet öcsém, fiatalok, belevágnak.

Elnyomtam a cigit a sziklába és nem dobtam el, pedig öregem mennyien eldobják…

Elindultunk, és most jut eszembe, hogy nem is néztem vissza a tájra, de barom vagyok, lehet hogy soha többé nem látom, vagy, ez megmarad (?),tudod eleget nézni ahhoz, hogy ne kelljen visszafordulnod(?)…na mindegy.

Elhagytuk a sziklát, ki-ki a maga dolgára, megnéztem egy szettet Feri meg a srác játékából, majd a szokásos, koncert, pakolás, olaj.

Hát Cala Barca, köszi, mindent, jó volt, sok emléket adtál. Azt hiszem, sosem felejtem el.

Még hat nap és elhagyom a szigetet.

Elkezdtem visszaszámolni. Azon kaptam magam valamelyik este, hogy elővettem a bőröndömet, és közben kellett rájönnöm, hogy közel sem ilyen forrón eszik a kását. Szelektáltam a mindenes fiókból, kidobáltam a felesleges dolgokat. Blokkok, számlák, kagylódarabok, és miegymás. Lélekben már régen otthon vagyok. Semmi nem tart itt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy eltűzzek innen.

Fura, de valahogy mindig keresztülhúzzák a számításaimat. Az elmúlt hetekben az volt, hogy 15.-e az utolsó nap, de ma kiderült, hogy 18. Borzasztó. Nekem már annyira nincs szükségem erre a három napra, de hát ez van. Meg kell csinálni.

Összegzést még nem írok, hiszen felesleges. Még nincs vége. Azonban vannak olyan helyek, ahol már nem játszunk többet. Kicsit szomorkás azért.

Addig is leírok egy jó kis sztorit, egy újabb rendőröset.

A nap talán nem is fontos, meg itt nekünk úgyis egybefolyik minden. Maradjunk csak annyiban, hogy egyik este.

Szóval mielőtt a hotelből kijöttünk megkérdeztem Ferit, hogy vezessek-e hazafelé, de nemet mondott. Jó, gondoltam, miért ne.

Az út teljesen szokványosan elsiklott alattunk, ugyanazok a fényreklámok, a kis petanque pálya jobbra lent, a „RADIADORES” tábla jobbra a falon, tehát mondhatom, teljesen megszokott volt minden.

Majdnem annál a kereszteződésnél ahol engem állított meg a deszant kommandó, csak kicsivel előrébb, egy fiatal, jóarcú rendőr bácsi a sárgán világító botjával tessékelt le minket az út jobb oldalára.

Valamiért éreztük, de nem mondtuk ki, ez kicsit necces menet lesz. Talán amiatt, hogy én egy sört ittam Feri meg négyet, de egész napra leosztva, aztán valahol tudat alatt ez nem nagyon hagyott nyugodni minket, főleg abban a pillanatban lett igazán forró a hangulat mikor megláttuk az egyenruhást. Valószínű, hogy emiatt is ajánlottam fel, hogy vezetek én.

Tehát, „Hola que tal”.

Nem az a figura beszélt hozzánk, aki megállított, hanem a „maci” nevezzük csak így. Ősz borosta volt az arcán, kicsit olyan Trokán Péteres, de nem tudom, mindegy „MACI”.

Tehát Maci, nem tökölt, kimondta azt a szót, amit igaziból nem értettünk, de féltünk, hogy kimondja és nem akartuk hallani, de mégis szépen lassan, artikulálva elhagyta a száját, amit mi magyarul hallottunk: szonda!

Fasza. Nem számítottunk semmi jóra. Láttam, ahogy Ferit elviszik, a fejénél fogva benyomják a kocsiba. Gondolatban terveztem, hogy majd megyek utánuk kocsival a kórházba vérvételre.

„Addig fújjad, amíg azt nem mondom elég” vagy valami ilyesmi. Feri megfújta, úgy hogy Maci nézett, mint a málnásba. Jó nagy énekes tüdő, persze közben kiderült, hogy zene megy miegymás.

Síp. CCCCC…

0.45. ciki kategória. tekintve hogy 0.15 még belefér, de ennyiért jó esetben csak félholtra vernek otthon, de legalábbis elveszik a jogsidat. Itt persze lehet okoskodni, hiszen otthon „0” tolerancia van, de ha nem lenne és valamennyit lehetne piázni, akkor sem hiszem, hogy kedvesen nevetnének rád. Nincs ez túldimenzionálva srácok, az itteni rendőrök jó fejek, na.

Persze, mert a turizmusból élnek meg ilyenek, NEM, ezen felül is mások, emberibbek vagy nem is tudom mi a jó szó rá. Majd kitalálom.

Amit még nem árt tudni az egészhez, hogy nekem is meg kellett fújnom a szondát, mivel az elég gyorsan leesett, hogy Feri nem vezethet, és mindannak ellenére, hogy indulás előtt ittam meg egy korsó sört, fél óra múlva a műszer 0.00-t mutatott. Nem bízom én ezekben a műszerekben. Tehát lehet az egészet feltételes módba helyezni, de a sztori jó.

Kínos percek teltek el. Közben megállítottak sok autóst, meg buszokat, meg ilyenek. Mindenki szívott, buszról le, gyors cigi pisi stb. Érdekes, hogy, ha „fura”, váratlan helyzet van, mennyire másképp reagál az ember dolgokra, mennyire képes nem tudomást venni bizonyos helyzetekről. Gondolok itt a pisilésre. Fiúknak ez megy… bárhol én is imádok a természetbe. Majd ha lesz házam, akkor lesz egy sarkom ahova pisilek. Anya kikészül ettől, de én fiú vagyok és szeretem ezt csinálni. Na mindegy.

Tehát sokan áramlottak le a buszról és hát ugye a fiúk megtámasztották a kerítést meg mittudomén, nekik mindig könnyebb.

Láttam azonban egy nőt aki kicsit másképp oldotta meg a pisilés kérdést.

Fekete testhez simuló ruhában volt ilyen pritivumenes, csak fekete. Jó alakja volt, bár erre már láttunk mindannyian példát, hogy az ilyen ruhát nem csak azok húzzák fel akiknek jó alakjuk van. Neki az volt.

Mondhatni, tök jó alakja volt, tekintve hogy valahol hajnal 1 környékén jártunk, és olyan idő tájt az tökéletesnek mondható.

Tehát leszállt a buszról, valami cigarettát tett a szájába profi dohányos módjára meggyújtotta, majd a táskáját módszeresen a jobb vállára csapva elindult a kerítés felé.

Valamiért éreztem, hogy nem lesz ez így jó, illetve, tudtam, hogy olyat fogok látni, amit még eddig nem.

A csaj felhúzta a szoknyáját a köldöke fölé, látszott a feneke a hasa a combjai, minden. Fekete tanga volt rajta, szép. Lehúzta a tangáját a térdéig kb. majd kicsit behajlította a térdeit kicsit olyan alakot felvéve mintha egy széken ülne, de szék nélkül persze csak nem olyan mélyre ült. Kicsit olyan, mint, mikor részegen kimegy az erő a lábaidból és megcsuklasz.

Tehát ott állt. Igazából állt nem ülő pozíció volt, majd elkezdett pisilni a tanga fölött egyenesen, mint egy férfi. Állítom, hogy nő volt, láttam, ennek ellenére mégis profin kezelte a pisilőjét.

Nem tudom, hogy melyik érzés volt bennem az erősebb. Zavarban voltam, valamint izgatott, ezen felül kicsit csalódott, de mégis elégedett.

Zavarban voltam, hiszen azért ez nem mindennapi, főleg nem éjjel.

Izgatott, mert basszus én láttam és nagyon szexi volt mondhatom. Csalódott, hiszen az én világomban egy nő nem csinál ilyet, max. berúgva. Elégedett, hiszen láttam egy ilyet is premier plánban.

Mindenesetre ilyet is láttam, de kanyarodjunk vissza a rendőr bácsikhoz.

Tehát, Feri 0,45 én 0,00. Mi a következő lépés?

Magamra hagyatkozva azt mondanám, kitöltjük a csekket, azt léc. Ehhez képest a következő történt.

Kevés tanakodás után egy másik gépbe is kellett fújnia Ferinek, hogy biztosan jót mutatott a másik. Az sem mutatott kevesebbet.

Erre a fiatalabb rendőr a következőt mondta. Sajnos így nem vezethetsz tovább, mert sokat ittál, de csináljuk azt, hogy futsz egy kört vagy fekvőtámaszt nyomsz vagy bármit csinálhatsz és negyed óra múlva megnézzük, mit mutat a műszer.

Ez történt. Feri futott én vártam. Közben azon járt az agyam, hogy miért kell járatni a rendőrautót folyamatosan. Hol a környezettudatos viselkedés. Nem volt büdös, de azért biztosan nem is volt hasznos. Folyamatosan járt a kocsi.

Feri visszaért. A víz mindenhonnan ömlött róla. Újabb mérés. Semmi változás.

Kellenek az adatok, a beazonosításhoz. Személyi igazolvány. OK. Itteni azonosító? Upsz, az nincs…

Kocsiba be, vissza Feri szobájába (hál’ Istennek nem voltunk messze), papírt felmarkoltam, vissza.

Megmutattuk. OK.

Kitöltött egy papírt a fiatalabbik, amin a következő állt. Az ön által fogyasztott alkohol mennyiség alapján a büntetési díj 600 euro. Nagyszerű, gondoltuk. Aztán a rendőr elmondta mit tegyünk.

Ez egyfajta jelentés, amit nekik a fő-fő kapitányságra le kell adniuk. Van két választásunk.

1. Fizetünk.
2. Írunk egy levelet, hogy az kérem, ki van zárva, mer’ én nem tudom, és nem volt jó a gép, meg eleve nem is ittam, tehát kérem, felejtsenek el, de iszonyú gyorsan. A rendőr az utóbbit javasolta.

Tehát elég érdekes, hogy nem az volt a cél hogy jól megbüntessenek, hanem hogy segítsenek, és nyomatékosítsák, NEM SZABAD INNI HA VEZETSZ.

Más kérdés, hogy én mit tettem volna, ha rendőr lennék.

Beültünk a kocsiba, én vezettem és szépen lassan, csendben hazagurultunk.

 Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy magyarokkal ritkán találkozunk, amerre járunk, de ha találkozunk, akkor majdnem mindig jó élményekkel „zárjuk” le. Sajnos egy negatív élményünk van, amit most meg is fogok osztani a világgal.

Történ egyszer ugyanis, egy koncert alkalmával, hogy megkérdeztük a közönséget, ki honnan jött. Ilyenkor perszer szépen felsorolunk minden lehetséges régiót, amibe nem véletlenül Magyarország is beletartozik. Ritkán, de felemelik emberek a kezüket, aminek többnyire nagyon jó hangulatú beszélgetések az eredményei.

Magyarországról van-e itt valaki?- hangzott el a kérdés, majd kisvártatva, valahonnan a sötétből két kéz emelkedett a magasba. Két hölgy ült egy asztalnál, ránézésre anyja lánya.

Megörültünk, ilyenkor mindig melegség tölt el, kicsit közelebb visz az otthonhoz.

Ferivel mindketten, szentül meg voltunk győződve arról, hogy a koncert végén, majd beszélünk pár szót, ehhez képest az utolsó dal közben felálltak és elmentek egy fejbiccentés nélkül.

Borzasztó érzés volt, kicsit megint abban a jó savanyú, „gratulálok, pont ennyi eszed van” országban éreztük magunkat.

Elképesztő.

Aztán szép lassan megértettem azt, amit már más magyaroktól hallottam, hogy ha megtudják a másikról, nyaralás közben hogy magyar, nem szólnak hozzájuk inkább. A magyarok sajnos kicsit másképp látják a világot, akárcsak más országokban élő hasonló kategóriájú emberek.

Egy szóba kerül tezsvéreim és máris jobb a hangulat. Olyan ez egy kicsit, mint a bocsánat szó, nehezen mondják ki az emberek, pedig sokat segít.

Ezt lezárva csak annyit, hogy legalább pár kedves szót ne legyünk lusták adni, semmibe sem kerül.

Van itt egy igen érdekes másfajta kérdés is.

Az pedig azokról szól, akik magyarok ugyan, de már hosszú-hosszú évek óta mondjuk más országban élnek, jelenesetben, Németországban.

Kedves család, hosszú évek óta külföldön élnek, a világ majdnem minden pontján eltöltöttek valamennyi időt, többnyire a családfő munkája miatt. Fizikus.

Két fiú, 32-35.

Tökéletes összhang, kedves emberek, intelligens, értelmes, jó hangulatú család. Magyarok, legbelül. A Magyarországról van itt valaki kérdésre tették fel a kezüket annak ellenére, hogy mondjuk a fiatalabb fiú 6 éve nem volt, ha jól emlékszem.

MAGYAROK, de valahogy mégsem, vagy talán igen. Amikor a barátaimra gondolok, akik azt a színvonalat képviselik, ami nekem normális, akkor azt gondolom, IGEN ezért jó otthon lenni. Náluk is ezt éreztem, pedig ők igazán nem magyarok, hisz alig vannak otthon, de mégis van bennük egy jó adag paprikás krumpli. Szépen lassan rá kell, hogy jöjjek, a magyarság, mint olyan, elsősorban függ értelmi színvonaltól, majd csak aztán a csárda, paprika, ostor, betyár, gulyás érzéstől.

Emberi. Talán ez a legjobb kifejezés, ami elválaszt minket az állattól. Sajnos egyre kevesebbünket választja el.

Már úgy kezdődik, hogy tízen, az eltöltendő napjaim száma. Ennek aztán nagyon örülök. Végre. Persze ezek a napok telnek a legnehezebben.

Itt volt egy volt kollégám a Robi, aki jó, hogy jött. Nevettünk, sőt röhögtünk, sokat beszélgettünk, aztán megint röhögtünk, és olyan gyorsan eltelt az egy hét, hogy észre sem vettük. Segített, hogy elteljen. Köszi, Robi.

Tehát, a lényeg, hogy hamarosan újult erővel érkezem haza, más emberként talán, de ugyanolyan hülyén, mint eddig voltam. Sok időm volt értékelni dolgokat, sokat filozofáltam az élet nagy kérdésein meg minden.

Az eredmény megvan. Haza kell mennem. Vár rám a család a barátok, a régi cimborák, és mindenki, aki számít, akinek számítok.

Hamarosan jövök.

 Valami nagy-nagy, világot rengető okosságot kéne írni, de nem tudom van-e ilyen. Nem használtak már el minden lőszert?

Lehet okosabbat írni arról, hogy a hiány nehéz, hogy fáj? Hogy az emlékek örökké megmaradnak, és mindig ugyanazt idézik fel benned? Adhat-e bármi is többet annál, hogy a szívedben, az agyadban őrzöd mindazt, amit sajátodnak tartasz?

Nem kell ellene cselekedni, hagyni kell a dolgokat a maguk medrében folyni, úgy, mint minden normális ember, aki nincs távol, vagy akitől nincsenek távol és akkor észre sem vesszük. Nálam most más a helyzet. Sokkal érzékenyebben reagálok dolgokra, nehezebben veszem az akadályokat, ugyanakkor viszont keményebb, karcosabb, és ridegebb leszek. Biztosan normális ez. Már alig várom, hogy hazaérjek és „meggyógyuljak”!

Sokat gondolok rátok, meg minden közös emlékre. Majd főzök megint, meg iszunk bort és koccintunk a vacsoránál, majd játszunk meg sétálunk, majd megint fáradtan fekszünk ágyba és gyorsan elalszunk, mert korán kell kelni. Boldog vagyok a gondolattól is.

Vannak dolgok, amikre nincsenek szavak. Amikor nem teljes, nem kerek, ha leírod, hanem csak érzed. Lehet, hogy a másik nem is érzi, de annak a másiknak olvasni kell a sorok között, hogy mennyire fontos, hogy mi miért, hogy mennyire…

Ez a torokszorító érzés a legrosszabb a blog írásban. Hát ha még „blogger” lennék és tényleg tudnék blogot írni…na akkor ám aztán biztos más lenne.

Gondolatban már tervezgetek mindent, mit s hogyan fogok majd csinálni, ha hazamegyek. Mit fogok enni pl. Jó az itteni koszt, ez nem vitás csak tudod, ha már minden nap tengeri állatokat eszel napjában minimum kétszer, akkor egy idő után nem olyan izgalmas a languszta.

Ez pont olyan, minthogy mindenki azt hiszi, milyen jó, mert azt csinálod, amit szeretsz. Persze, nem rossz zenélni, de minden nap, azért kicsit sok. Tegnap olyan borzalmasan rossz napom volt, hogy azt leírni is nehéz. Valahogy megfáradtam, elegem lett mindenből. A sok „Holá”- tol, már feláll a szőr a hátamon, komolyan.

Ma egy kicsit azért jobb. Az idő nem túl jó sajnos, de elégséges. A tenger felől fúj a szél, fátyolfelhők. Amúgy már lassan egy hete, minden nap esik az eső, hogy mikor azt nem lehet kiszámítani, mert olyan gyorsan jön, hogy az csuda. Amilyen gyorsan jön, persze olyan gyorsan is megy el, de valami eszeveszett tempóval. Erős, hangos, szagos eső, olyan, mint otthon ritkán a nyári záporok, csak ez többszöröse, és nagyon hangos. Jég is volt valamelyik nap sok.

Visszatérve az eredeti gondolatomhoz, lassan vége ennek. Haza fogok menni végre, összebújok a családommal. Nem vágyom most másra, csakhogy belépjek az ajtón. Várom, és ezért persze sokkal lassabban megy az idő. Naná, hogy lassabban. Arra is gondoltam már, hogyha lefekszem korábban akkor előbb lesz másnap hajnal, de nem válik be, ugyanis nem alszom el előbb.

Egyre változik a közönség is. Kicsit olyan, mint egy nyugdíjas klub. Meglepően zeneértő közönség azonban, ez persze valószínűleg annak tudható be, hogy a fiatalokat kevésbé köti le az „élőzene”, sokkal inkább mennek a helyi diszkókba jól berúgni.

Nem is baj. Jó az is. Kell olyan is. Összegezve, lassan, de biztosan hazaérkezünk és újra olyan lesz minden, mint régen. Várom!

 Kénytelen vagyok emlékezetből írni, mert már annyi idő telt el mióta nem írtam semmit. Sok minden történt, időm, netem, hangulatom sem volt írni. Na, de majd most biztosan menni fog, csak rá kell magam szánni nem igaz (?).

Sírás

Már nem tudtam aludni előző este sem, kifejezetten ideges és ettől kimerült is voltam. Agyaltam, hogy nem lesz elég komfortos az Audiba majd nekik, mert biztosan 40 C lesz.

Így is volt.

Kimentem a reptérre és vártam. Közben pedig, mint mindig most is nagy üggyel figyeltem azokat az embereket, akik mindig ott vannak, akik biztosan mindig ott vannak.

A szokásos hangulat, arcok mindenhol, átutaznak.

Vannak, akiket várnak vannak, akik csak simán dolgoznak. Vártam.

Már leszállt a gép, de ilyenkor még van, egy kedves 30 perc mire kiér az ember. Már majdnem azt hittem, hogy nem is jönnek. Aztán egyszer csak megjelentek az ajtóban, és néztem őket, talán az első percben nem is láttak, csak én figyeltem és csak néztem csendben.

Szépek voltak.

Zina meglátott, persze magától nem vett észre csak miután anya szólt neki. Itt kell némi kitérő, ugyanis van egy elméletem.

Azt gondolom, a gyerekek bizonyos kor felett elvesztik magukból azt, amitől gyerekeknek hívjuk őket. Ehhez nem kell túl sok ész, hogy lássuk, megítéljük. Viszont, sosem tudhatod, mikor jön el ez a pillanat.

Felnőttként félsz, félted a gyerekeidet, hogy ne veszítsék el, azt kívánod nekik, hogy maradjanak olyanok. Ártatlanok, tiszták.

Nem tudom, hogy hál’ Istennek vagy nem, de még nem jött el ez az idő nálunk, vagy ha lehet ilyet mondani, még csak a kezdeténél tartunk.

Abból gondolom, hogy mikor Zina meglátott, persze odarohant, és csak öleltem, szorítottam magamhoz, na meg persze bőgtem, mint egy gyerek. Zina semmit, nem reagált erre, úgy értem nem sírt, csak nézett, nevetett, boldog volt, de mégis szó nélkül hallgatott. Aztán annyit mondott:

„- apa, nagyon hiányoztál”

Baba, csak nézett és nem vágott semmit az eseményekből, azt sem tudta ki vagyok. Megpróbáltam magamhoz venni, de nem akart. Fáradt is volt, de leginkább bizonytalan. Nem tudta, hogy ki vagyok, illetve biztosat, nem mert állítani. Nem erőltettem, tudtam, hogy idő kell neki.

Anya is kicsit könnyezett és nem kicsit volt fáradt, ami persze érthető, hiszen nagyon reggel óta két gyerekkel.

Aki felnőtt, az sír. Aki nem, az még gyerek.

Sok idő volt ez mindnyájunknak. Nem tudtam kit, hogyan, hol öleljek, csókoljak, de bízvást állíthatom, mindenki kapott bőségesen. Sokáig, orrfolyós, zaklatott, hangulatban voltam, de mihelyt kiértünk a klímából, azonnal visszatértem a szigetre a plusz 38 fokba.

Vásárlást beiktatva eljutottunk a szállásig (szálláshelyemre hajtatok).

Apróbb részletekbe nem mennék bele, azt azonban elmondhatom, hogy az addig monoton, egyhangú, már-már unalmasnak mondható életem, a kis szobámmal együtt, egy nagy csatatérré változott, csupán annyitól, hogy behordtam a csomagokat. Eddig tök jól elfértem, de most már rá kellett végre jönnöm, hogy kicsi ez a szoba.

Tenger, napfény, boldogság, meg minden.

Nevetés

Nagyon sokat kuncogtunk. Összenéztünk és csak nevettünk, jó volt újra látni egymást. Baba kezdett kiengedni, és láttam, hogy Zina hozzám való viszonyulása némileg megnyugtatja. Ebből kifolyólag, rövid időn belül már ős is a közös birkózást tartotta mulatságosnak.

Magamba akartam szívni őket és legszívesebben csak haraptam volna mindegyiket.

Régebben, mikor anyával beszélgettünk mondta nekem, hogy a lányok milyen jó fejek, meg tök jók együtt, de akkor nem igazán értettem, mi lehet az, amitől még jobb fejek.

Aztán láttam is. Valami olyan kontakt van kettőjük közt, amit nehéz szavakkal elmondani. Túl a testvéri kapcsolaton is van valami, amiben nagyon együtt vannak. Nem tudom pontosan megmagyarázni, mint azt is nehéz elmondani milyen volt egy jazz koncert.

Vagy látod, vagy nem.

Nevetnek, egyiknek az jó, ami a másiknak. Jók.

Persze anya érdeme elsősorban, hogy ilyenek, hiszen lehetnének vadállatok is és most szépen mindenki emlékezzen vissza azokra a gyerekekre, akiket látott már. Akik ordítanak, mint a fába szorult féreg, ha nem kapnak meg valamit, meg akik 7 évesen cumiznak és szívatják anyát.

Ugye mindenki fel tud sorolni legalább 1 ilyet. Na, azok a gyerekek biztosan azért olyanok, mert a nevelés, mint olyan kissé hiányos. Persze mi sem vagyunk tökéletesek, hiszen mindenki tesz olyan dolgokat, ami másnak nem frankó, de alapvetően a gyerekeinkkel semmi komoly probléma nincs.

Másrészt pedig Zina az, aki nagy testvér!

Fáradtság

Míg eddig minden nap viszonylag sokáig aludtam, ez egyszerre elillanni látszott. Reggel 7 kor ágyból ki, Babával séta. Többnyire a napfelkeltét néztük együtt, míg a maradék két nő aludt. Három napon belül rendbe tettem magam és újra azt a szokásos fáradtságot éreztem, mint otthon.

Kicsit sem zavart.

30

Most írtam gyerekek a harmadik ikszet. KÓKEMÉNY!

Nem is hittem volna, hogy egyszer eljön ez is. Jó volt, mert aznap az volt „amit én akartam” legalábbis ez volt a terv nap elején. Azért az remélem tiszta, hogy ez nem teljesen kivitelezhető két gyerekkel. Persze nem is akartam mást. Pont jó volt így. Ebédeltünk egy nagyon jó helyen, drága vizet ittunk. Torta nem volt, mert egy nem szeretem, kettő minek. Nem vagyok már gyerek érted.

Majd, ha hazamegyek, csinálunk egy nagy bulit.

Feri rendes volt, csinált nekem egy szelet sütiből egy „tortát” amin a „30” olyan kis tortadíszítő színes cukor reszelékből volt. Eltűnt valahova, mikor vacsoráztunk és ezzel jött vissza. Képeket majd frissítek. Ezt egy pincér megtetézte és valahonnan hozott egy gyertyát. Megható volt. Kellett volna egy jó nagy csapat, hogy igazán nagy bulit csináljunk. Na, de majd hazajövök.

Aztán este közös koccintás, a parton sok zenész, hangszerek, alkohol. Jam. Legkirályabb!

Zina szervezte a szülinapi bulit. Ahogy ő mondta: TENGERPARTI BULI

Bepakolt egy szatyorba anyával, mindent, ami kellhet, egy átlag 40 éves csapatnak, szívószál, filctoll, színező, muffin, poharak, keksz, és minden, amire már nem emlékszem, mert jól ittam. Ezt is megéltem a lányom szervezkedik az anyjával… mint a filmekben. Legszebb!

Lakodalom

Volt egy jó kis lakodalom amit „sikeresen” kihagytunk. Sajnáltam nagyon. Jó barátok lakodalma volt ez. Szépasszony szép ember. Ahogy illik! Küldtünk egy dalt, és lélekben ott voltunk veletek! Láttam a képek egy részét, biztosan jó lett volna ott lenni, tuti valami őrült party lett volna, persze így is az volt, csak nem tudom Roloék lagzijából kiindulva, itt sem lettem volna higgadtabb. Sok boldogságot Tezsvéreim!

Mint mindennek, egyszer vége szakadt a közös pihenésnek is. A családot, ahogy az szokott lenni, kivittem a reptérre és végignéztem, hogy elmennek. Nehéz pillanatok voltak, majdnem sírtunk, de nem. Erősek voltunk. Szép volt. Egy üvegfalon keresztül még utoljára próbáltam mindenkihez hozzáérni! A babához nem tudtam, mert a babakocsiban ült. Nem értem el. Zina egy puszit adott a kezemre és csillogott a szeme. Valami felnőttest véltem felfedezni a szemeiben. Anyával felültünk arra a bizonyos repülőre.

Jelenleg visszaálltam a rendes kerékvágásba. Várok. Mennék haza. Nagyon! Tervezgetem, hogy milyen finom kajákat fogok enni otthon és mindenféle jó dolgokat fogok csinálni azokkal, akik fontosak nekem. Kivárok!

Az idő is egyre gyengébb. Tegnap jégeső, vihar. Nem kicsit. Azért, persze nem túl rossz ez még most sem. Mire hazamegyek, otthon már pulcsis idő lesz!

Először jöjjenek a képek, és hamarosan az új fejezet!

http://picasaweb.google.com/BLaCa007/Mallorca#

http://picasaweb.google.com/BLaCa007/DelfinShowMallorca2009#

http://picasaweb.google.com/BLaCa007/VendegekKuldtek#

Bocsánat először is mindenkitől, de nincs netünk, valami probléma van a modemmel. Para. Addig is itt egy kis morzsa, hamarosan újra friss leszek!

 Érdekes dolog ez. Mindig úgy érzem, na, most már nem tudok miről írni, közben meg naponta van olyan dolog, amit le kéne írni, de azok persze többnyire olyan helyzetek amiket, csak abban a pillanatban lenne érdekes megírni. Mire ideülök, addigra érvényét veszti az egész.

Szóval, néha van ihletem, néha nincs, mindig kell valami, ami megindít, ahhoz, hogy írjak valami szórakoztatót, mindenki számára izgalmasat, hogy senki ne érezze úgy, nincs megszólítva. Ezek lesznek többnyire az érzelmi alapú írások, amiket mindenki maga tesz, oda ahova akar. Legyen most is egy ilyen.

Tegnap Cala Barca-n játszottuk, elég fura felosztásban, de ez nem is fontos most. Többnyire, akik jönnek nyaralászni, azok 2 hétre jönnek, ami annyit jelent, hogy velünk jó esetben négyszer találkoznak.

Így volt ez tegnap is, és így van minden alkalommal, ismerős arcok az étteremben már integetnek, mosolyognak és tudják, valami jó lesz ma este, ha ők zenélnek nekünk. Ez teljesen olvasható az arcukról. Ezért érdemes oda járni, nem lehet ezt megfizetni semmivel. Persze, miért is ne Cala Barca lenne a legmesszebb. Ebből a szempontból sajnos nem túl jó odajárni, de minden más szempontból „you shitt in, you piss in”!

Tehát egy francia család a mostani áldozat. Szülők és egy gyerek. Apuka szerintem zenész vagy valami köze van hozzá, mert sosem úgy nézett minket, ahogy mindenki más. Ott ült az első sorban, de csak annyit tapsolt amennyit akart. Tapsolt persze mindig. Olyan kicsit kimért volt és nem őrjöngött, mint a többiek. Ennek ellenére mégis ő volt az, aki tegnap este odajött.

Ma mennek haza és szerette volna megköszönni, hogy ilyen jó zenét játszottunk és ennyire felemeltük a fényét a nyaralásának, és hogy persze mi voltunk a legjobb zenekar.

Ezek mind-mind eldöntendő helyzetek. Ki-ki maga dönti el.

Neki mi tetszettünk a legjobban, neki mi voltunk a legjobbak. Ezeket el lehet mondani. Az viszont kicsit elgondolkodtat, hogy nekem mit mondott, ugyanis az előbbieket Feri „kapta”. Odajött miután végzett Ferivel és rám nézett, a kezét imára emelve őszintén a szemembe nézett.

Itt egy kis nyelvi kitérő, azt vettük észre, hogy a franciák beszélnek a legkevésbé más idegen nyelveken, gondolom a miatt, mert dafke az ő nyelvük is világnyelv. Sajnos nem. Kevesen beszélnek franciául.

Ő sem tudott sokat, más nyelven, de valamit tudott, hogy a Good, az jó, a Life meg élet.

Tehát a szemembe nézett tisztán, őszintén és annyit mondott:

„GOOD LIFE”

 Hogy ez nyelvtanilag nem mondható helyesnek még sok jóindulattal sem, az ugye tiszta.

Nem is kell ide nyelvtan. Értettem. Mindenki érti, még így is, hogy nem élte át. Hiszek abban, ha valamit igazán bentről mondasz, cselekszel, azt szavak nélkül is bárki a világ bármely pontján fogja, érti, érzi. Ne menjünk messzire, pl. itt a zene, a tánc, a sportok, elég kevés szavaló tangó táncost ismerek, mégis, annyira átélem, átérzem a táncot, hogy a szőröm égnek áll. Milyen jó, hogy az a dolog, amiben különbözünk az állatoktól, az ilyen színessé teszi az amúgy szürke életünket, óriási mázli, hogy érző lények vagyunk.

Jól esett és boldogan nevettünk Ferivel, miután elment, halvány jele nem volt cinizmusnak a nevetésünkben, sokkal inkább, kellemes érzés volt, és kicsit ápolta a lelkünket.

Tehát most mindenki fogja meg a párja kezét, vagy csak menjen oda hozzá, és nézzen rá, nem kell mondani semmit, tegyétek félre az éveket, amiket magatok mögött tudtok, legyen ez egy olyan pillantás, amiben benne van minden, ami fontos. Elég, ha két másodperc ez, csak lássa a másik, persze az a jó, ha ez minél tovább tart akár egész este.

Tisztelet, megértés, szerelem.

Néha kell ilyen nézés is. Tessék gyakorolni, csinálni, többször is akár.

Bonts ki egy bort, vagy egy szénsavmentes vizet, teljesen mindegy. Használd ki, hogy szavak nélkül is értitek egymást. Az első pár perc biztos furcsa lesz, de egyszer csak igazán „csend” lesz és felültök arra repülőre, amin csak szavak nélkül lehet utazni. Repülök feléd a közös emlékek felhői közt. Mindketten ugyanoda fogtok érkezni. Csak a szépre emlékezzetek csendben, ketten.

„Ha szerelem van, minden van”

 Zenei ajánlat a közös „utazáshoz”:

Al Di Meola & Leonid Agutin - Cosmopolitan Life (2005) (Blue River)

THX FRANCIA MYFRIEND az ihletért!

 Egyre inkább kezd olyanná válni ez az egész, mint egy nagy valóságshow. Mindenki tud mindent mindenkiről, vannak pletykák, ki, mikor, merre, hol. Játszanak a zenekarok, elmennek, majd visszaérnek. Éjfél körül összefutunk, pár mondatban egymásra zúdítjuk az aznapi eseményeket. Kinek mi a hasfájása, ki miért mit érez, gondol.

Ami nagyon jó érzéssel tölt el mindezekben az pedig a következő.

A zenész, ha úgy tetszik művész ember, valahol, a zenén kívül is érti a másikat. Vannak igazán „egyértelmű” példák erre. Többnyire a zenészek hasonló és majdnem mindig ugyanazon véleménnyel vannak a közönségről, ha nem is jó, vagy nem éppen bulizós, azt is megértik a másik zenész szájából.

Mondjuk, amikor nagy körben ülünk és dumálunk, a poénok 90%-a ugyanazon ritmusra jár, azokon nevet a másik amin az egyik, még ha nem is feltétlenül fekszik neki az a vicc. Ezzel csak annyit akartam, hogy a zenészek egymás iránt, sokkal nagyobb tisztelettel vannak, mint az emberek általában a másikkal. Valahogy több az alázat bennük.

Jó lenne, ha az emberek is néha figyelnének egymásra, néznének a másik szemébe őszintén. Rázzanak kezet egymással és nevessenek a másikra.

Kicsit eltértem, biztosan a „mediterrán” éghajlat az oka. Valahogy kezdem másképp nézni a világot. Bízom benne, hogy ebből is előnyt tudok majd kovácsolni és segít majd otthon a nagyvárosban is átvészelni, kicsit másképp nézni a dolgokat. Jó lenne, ha bejönne.

Tehát virtuális. Ezt leginkább azért kezdem erősen magamon érezni, ugyanis csak interneten keresztül tudom a kapcsolatot tartani azokkal, akik számomra sokat jelentenek. Milyen fura mi? Régen, mikor még telefon sem volt? Vagy mikor ciki volt a mobil? Akkor is volt valahogy, és pont emiatt sokkal erősebbek voltak az emberek közti kapcsolatok. Most?

Mit látsz? Mi történik? Közösségi oldalak, bejelölsz, nem jelölsz, mi jár a fejedben, chat, web kamera, SMS, mms.

Mi lesz ebből? Pont az, ami már van. A fiatalok (12-15) korosztály ezen nevelkedik, ez megy bele a vénájukba, ezt látják, hallják egymástól, erről megy a susmus a suliban, ki mit tesz fel, ki kit jelöl be.

Az ennél „idősebb”(erős 16-) korosztály már diszkóba jár, kérem, emiatt van kevesebb sportoló, emiatt nem látsz egy normálisan felöltözött vagy felöltöztetett fiatalt. Igen-igen, felöltöztetett. Régebben az anyám legalább megpróbált rám hatni.

Manapság már a szülők sem olyanok, náluk is megy a bejelölgetés.

Erre nálam Feri világított igazából rá. Vacsoráztunk valahol, valami minimum négy csillagosban, lehet, hogy épp langusztát.

Arról beszélgettünk, hogy igazából, nem láttunk még mióta kint vagyunk (hátránnyal indulok a „versenyben”, mert csak egy hónapja vagyok itt, de az eredmény így is megdöbbentő) egy normális csajt. Nézem, azt lehet. Őszintén megmondom, hogy nem láttam. Sok a fiatal, akik közt azért legalább elvétve kéne, hogy akadjon egy-két olyan, akire azt mondom, ez igen.

Szóval Feri eszmefuttatása szerint, a modernizáció, a felgyorsult világ a hibás.

Mindenki siet, mindenki trendi, fiatalon otthon ülnek, nem járnak el biciklizni anyával-apával, eszükben sincs hétvégén kimenni a normafához, mert alszanak sokáig, tudniillik hétvége van. Bezzeg, bulizni azt lehet, meg kólát inni és a mekibe talizni suli után egy mittudomén milyen sékre sült krumplival.

Most mindenki nézzen körül és gondolja végig. Vegyük példának a Margit szigetet. Hétvégén kiket látunk ott?

Na?

Akkor én mondom jó?

Családok, babakocsik, sok kis gyerek, roller, tricikli, csattogós lepke, és minden, ami ilyenkor kell.

Nyugdíjasok, nagy pecsétgyűrű a papa ujján, vászonnadrág élére. Nagyi kis retikül, lakk, fehér vagy fekete, korabeli bross.

Továbbá, fiatal párok kettesben, ölelkezve, farmer póló, lány derekán vékony pulcsi megkötve (mert biztos nagy fenekem van).

Aztán sportolók, futnak, iPod, kulacs kötelezően mellécsorog mikor iszik, rá a pólójára, mert az úgy fitt. Alkalom adtán kutya. Vizes hosszúszőrű, hazaérkezéskor büdös.

Bringások.

Jógások.

Lecsúszott értelmiségiek. Isznak haverokkal, sört, vasárnap, dumálnak, röhögnek,(ezek vagyunk mink és már délelőtt volt, canga, sushi, ser, gym, szecska. Sorrend nem biztos, sport tuti.)

Karate kölykök gyakorolni romok közt.

Itt pedig van egy kis réteg, akik majdnem azt a korosztályt képviselik, akiknek szintén kint kéne lenniük, talán kicsit idősebbek. Jelen esetben nem graffitizni jöttek, pedig az is nagyon jó szabadidős tevékenység. (Szeretem is őket mikor lefújják a házunk oldalát, meg lefújnak ezek mindent.

Tudod, a legrosszabb nem is ez, hanem az, aki karcol. Valami éles szerszámmal ablaküvegre. Nekünk hála a jó égnek ebből is jutott. Kaptunk egy nagyon szép aláírást, egy kedves gyakorló, szárnyát bontogató ifjú művésztől. Köszönjük szépen. Így legalább az egész életünkön át velünk lesz a műved, mert arról még fogalmad sincs, hogy mennyit kell dolgozni, mennyibe kerül egy ilyen ablak. Apukád minden bizonnyal rendes ember és otthon megengedi neked, hogy a saját ablakotokon gyakorolj.

Remélem apukád és anyukád reggel beviszi neked a meleg kakaót az ágyba, mit sem sejtve, hogy a fiúk egy garázda féreg, egy senkiházi, aki más dolgait rontja, piszkítja, kaparja, festi le.

Az ilyen gyerekeket simán betenném valami intézetbe és ott megnevelnék őket, na, nem a nevelők, hanem a szintén garázda srácok, csak ők nem festegetésért kerültek be… de a fiatalkorúak börtöne is megtenné, de lehet, hogy ha letörölném az MSN programot a gépéről az is elég lenne, már attól is rosszul érezné magát.)

Tehát, (16-19) ők ugyan kint vannak, de eszük ágában sincs semmilyen aktív dolgot csinálni, nemlétező frizurájuk a félreálló sildes sapka alól a szemükbe lóg. Minimum 6 piercing a fejük különböző rés (z) ébe fúrva, és a gatyájuk lelóg a térdük alá.

Rájöttem amúgy, hogy a „meddig ér le a gatyád kisköcsög”, az státusszimbólum. Minél lejjebb annál menőbb. Tehát ők, azért mennek ki a szigetre, mert ott nagy a tér és nem érezni a fű szagot. Végül is az is egy időtöltés, csak attól még egészségesebb nem lesz senki, ha füvezik.

Mi a közös ezekben az emberekben?

Csupán annyi, hogy az átlag életkor 30 sajnos.

Se több se kevesebb, gyerekek, lehet szépítgetni a dolgokat, meg biztosan akad olyan, akinek a gyereke sportol, túrázik, aktívkodik, és ez teljesen rendben is van, de mindent összevetve, meg kell, hogy állapodjunk abban, kezd teljesen puha lenni a magyar társadalom, minden szempontból sajnos.

Végezetül, zárszóként, annyi, hogy azért mentem bele ebbe, mert hasonlóképp lennék és is, ha nem csinálnék valami hasznosat is én is rohadnék a gép előtt, és nyomkodnám a „kitismerheteket”. Hál’ Istennek, Feri sokat segít, úszás, edzés, ezért nem estem bele a gödörbe. Sajnálatos módon azonban nagyon sokan benne vannak, és még többen bele is kerülnek, ha az előttük lévő generáció nem cselekszik.

Ez éppen annyira a saját felelőssége egy szülőnek is.

Hát ez a banda. Gyerekem. A legjobb.

Igazából, nem ebbe a korosztályba tartozom, mégis gyermekkori emlékeim vannak a zenéről. Táncolni ugyan még nem tudtam rá, mert menni sem tudtam és mondok jobbat, nem is éltem még mikor az „akkoriak” már táncoltak rá.

Valahogy mégis nagyon bent van nekem ez a zene. Most jöttem rá csak, hogy frissítjük a repertoárt, aztán szóba került a SULTANS OF SWING c. dal is.

Ezek mellett még frissül a következőkkel:

-      Simply Red: Stars

-      Michael Bubble: Everything

-      Michael Jackson: Liberian girl

-      Sting: It’ s a probably me

Azt tudni kell ehhez, hogy a közönség, mindenhol, nem csak itt, sokkal jobban szereti az unplugged dalokat, ezért úgy választunk, hogy az „üresen” is jól szóljon. Dögös mindegyik.

Na, azért, az nem így megy, hogy O.K. Játsszuk azt is.

Eleve, egy nagyon gitár centrikus dal, mindamellett, hogy ha a videót megnézed hozzá egyszerűen verhetetlen. Nem történik semmi a klipben.

Egy zenekar előad egy dalt. Egy kicsit kopaszodó figura meg bele beszéli a mikrofonba a szöveget, jó néha van dallam is. Mindent félre téve a gitár nem is annyira fontos, hiszen azt úgyis csak a magamfajta megrögzött vadállatok figyelik, hanem az összes együtt.

Abban biztos vagyok, hogy nincs olyan ember a világon, akinek a lába ne mozdulna meg a dal hallatán, vagy ne léggitározna, dobolna az asztal sarkán és ne énekelné (akár fonetikusan) kórusban a viárdöszáltönsz-t. Ez az igazán nagydolog. Életre szólót alkotni.

( Akárcsak Michael Jackson.

A zene, amit játszunk nem éppen Jackson-os.

 Mégis felvettünk egy dalt, egy igazán remekbeszabott dalt másodsorban pedig azért, mert ő hasonlóképp a világ legnagyobb zenészei közé tartozott, egy legenda, tartozik neki minden zenész a világon, hogy legalább egy dalt tudjon tőle.)

A ritmus, az érzés, a hangulat. Amikor valamit magadból csinálsz. Igazán jók. Megdöbbentő érzés, hogy milyen játszi könnyedséggel adja elő ez a jóember, hogy „énekel” és gitározik is. Közben nevetgél, megtörli a kezét az ingjébe, és élvezi. Valami olyan szintű profizmus, ami átjön nekem, hogy az elképeszt.

A különböző megosztó weboldalak tele vannak videókkal, amikről meg lehet tanulni a szóló részt, meg a technikákat, hogy mikor mit csinálj, ha játszod a dalt. Hm, na, megpróbáltam. Megy. Szó se róla nem egyszerű, de meg tudom csinálni. Kb. 2 órát foglalkoztam a dallal és technikailag és mondhatni „teljesen elsajátítottam” a különböző fogásokat, dallamokat, kis szóló részleteket. Persze kéne egy Fender ehhez a dalhoz, meg még annyi máshoz, mert nylon gitárral egész másképp szól sajnos. Kéne egyet vennem. Azonkívül természetesen naponta ezerháromszáz negyvenötször hallgatom meg iPodon.

Egy baj van ezzel, hogy ettől még nem leszek „sultan of swing”.

Vagy érzed, vagy nem.

Át tudom adni magam a dalnak, de nem bentről jön, hanem az ujjamból, minden percben tudom, hogy mi fog jönni, mit kell csinálni, ide mit csinálnak az eredetiben. Nem frankó ez így. Jobb lenne, valahogy saját érzelmeimet belevinni. Akkor meg minden gitáros megharagudna, hogy ez nem is így van?

Nem játszhatnám úgy, ahogy érzem? Az megbocsájthatatlan?

(Ez sokféle szempontból nagydolog ám, ha mondjuk, csak az anyagi oldalát nézzük. Elég egy sultans of swing-et megírni és életed végéig te leszel a sultan of swing.)

Roló, te nagy gitáros vagy számomra, aki nagyon vágja ezeket és tőled hallottam először olyan gitározást, ami ugyanolyan, de mégis bentről jön. Szerinted hogy van ez? Azzal tisztában vagyok, hogy, ha nem ugyanazt játszod, más sem fogja megelégedéssel hallgatni, de ezen kívül… hogy van ez szerinted? Nem lehet ezt saját kényed-kedved szerint?

Összegezve, Dire Straits életem egyik meghatározó zenekara. Tudom, hogy rengeteg van még.  Elképesztő gitározás, érzelmek. Igazi profi banda. Se több se kevesebb, csak ami kell. Utánozható… de

 Tegnap azért a sűrű program után lementem a partra lefotózni ezt. Azt hiszem ilyet még sosem láttam igaziból ilyen tisztán:) Giccs, de szép és megmagyarázhatatlan érzés.

 Ma volt az első nap, amikor szállodán kívül is játszottunk. Ez több okból is elég jó. Elsőre leginkább azért, mert egyből kapjuk a pénzt, másrészt meg egész más hangulata van egy ilyen koncertnek, mint egy olyannak, amit a szállodában játszunk.

Nézzük csak az elejéről.

Ha szállodában játszunk, akkor adott időpontban érkezünk, felállítjuk a cuccot, vacsorázunk, hangolás, zene. Különböző szabályok azért vannak, amiket ilyenkor természetesen be kell tartani. Pl.: pakolni, vacsorázni, csak a külön erre a célra készített pólóban lehet.

Királykék (milyen másmilyen) póló, galléros, elöl „Star fiends” logó, hátul „Music by Iberostar” ebben pakolunk tehát meg ebben is vacsorázunk, gondolom elsősorban azért, hogy ne kelljen magyarázni mindenkinek, hogy zenészek vagyunk. Meglepően jó minőségű póló.

Zenélni már természetesen nem ebben a pólóban kell, az már ránk van bízva, hogy miben játszunk, de nem lehetünk rövidnadrágban, és nem játszhatunk olyan lábbeliben, ami nyitott. Zárt cipő. Könnyű, nyári. Póló vagy ing.

Nem ihatunk alkoholt természetesen, ez rendben is van. Nem ihatunk üvegből, csak szívószállal vagy pohárból. NOCIGI a szálloda területén.

Ha nem szállodában játszunk azért az más. Eleve ma rövidgatya, sportcipő. 16-18-ig játszottunk Ca’ n Picafortba. Iszonyat meleg volt. Kértünk is inni nem vizet. Lazán, közben rágyújtottam. Játszottunk. Kevesen voltak, de akik jöttek miattunk tértek be az amúgy üresen tátongó kocsmába. Jó volt látni, ahogy az arcok megálltak, benéztek, és eldöntötték, hogy ez jó, ide beülnek.

Természetesen annak rendje s módja szerint a húszadik perc után, odagurult egy robogós rendőr, aki jelzett a személyzetnek, hogy, bár jó a zene, kicsit hangos (pedig csak egy hangfallal játszottunk). Persze nem úgy szólt, mint ahogy otthon szóltak volna, bár lehet, hogy eltúlzom ezt a rendőrkérdést. Elfogult vagyok az itteniekkel kapcsolatban.

Lenyomtuk a koncertet.

Igazából zsákbamacska volt, a fizetséget illetően, mert elég zavaros volt, mikor megbeszéltük egyik szombaton az üzletvezetővel, hajnal 4 kor a Red Lion-ból hazafelé, nem józanul, hogy játszanánk náluk.

Annyi memóriánk azért maradt, hogy hazáig magunkban tudtuk tartani a legfontosabb infót, mettől-meddig és melyik nap játszunk.

Szóval végeztünk.

Üzletvezető jött, persze a koncert után. Sűrűn kért elnézést, hogy nem tudott ott lenni, de a kocsijával volt valami parája. Kipakoltunk az Audiba, vissza, szokásos kör, köszi, puszi, mikor legközelebb stb.

Az üzletvezető odament a kasszához, kiemelt egy „szimbolikusabb” összeget és átnyújtotta. Nem hittem a szememnek. Aztán végül is muszáj volt, mert tényleg annyit adott. Tehát, ezért is más a kocsmában való zenélés. Könnyed, laza, jó pénz egyből.

Eddig csak Cala Barca volt az a hely, ahol jókat játszottunk és biztosan emlékeztek, hogy sokat írtam arról, mennyire más ott. Lassan, rádöbbenek, nem csupán attól függ, hogy milyenek az emberek.

Ez egy szakma, amit lehet csinálni teljesen kiélezve, nagyon profin, megtervezve szóról szóra.

Aztán meg lehet csinálni érzéssel, lazán, lehengerlően, pontosan odafigyelve, ismerve a közönség hangulatmozgásait.

Abban az esetben, ha e dolgok egyszerre mennek, akkor pont mindegy, hogy milyen embereknek játszol. Nekem ez a véleményem.

Nem az itteni munkásságom az, ami kimondatja ezt velem, hanem az a „pár” év, amit ennek szenteltem az életemből. Ez a mostani, csak megerősít abban, hogy újra meg újra ugyanúgy, ugyanolyan erővel, átéléssel, hittel adjam elő azt, amit mindennap előadok.

Ehhez, én egyedül kevés vagyok.

 Kell egy társ, akivel játszol, aki tudja, érzi, azokat a dolgokat, amiket most itt leírtam. Amennyiben a zenésztársad nem tudja, az nem buli. Hál’ Istennek Feri tudja. Nem kicsit. Nagyon.

Summa-summarum. A záró koncerten döbbentünk rá mindketten, hogy már nem csak Cala Barca-n állnak fel az emberek, nem csak ott tapsolnak sokszor vissza, és nem csak ott kell a koncert vége előtt harminc perccel abbahagyni, hogy a vissza tapsokkal, pont beleférjünk az időbe, hanem lassan mindenhol ez a helyzet.

Ezért gondolom, hogy ez nem az embereken múlik csupán, hiszen hetente új meg új arcoknak játszunk.

Alapvetően kellenek hozzá, hiszen egy idő után viszonylag unalmas lenne rattan bútornak játszani.

Valamelyik este, jöttünk haza a zenélésből és összefutottunk az animátorok vezetőjével. Kedves olasz srác, már sok éve dolgozik itt. Sok nyelven beszél igazi profi. Mindig kedves mindenkivel mégis szigorúnak érzem néha, ami persze kicsit sem gond, hiszen, kell az, főleg hogy egy elég tisztes feladat van rábízva. Koordinálja a kis csapatát. Jól csinálja.

A lényeg, hogy beszélgettünk, és elmondta, nagyon szereti a zenészeket, akik idén vannak a szállodában. Igazán profi mindenki, és tényleg a legjobbak vagyunk mi így magyarok mindannyian. Az aztán a végén derült ki, hogy egy külsős céggel végeztetnek felmérést minden tízedik nap.

A felmérés többnyire arról hivatott eredményt hozni, hogy milyen a kaja, mennyire jó a víz, nem túl sós-e tenger, kedvesek-e a pincérek, és végül, de nem utolsó sorban, hogy mennyire tetszik a zene.

 Nem tudom, hogy pontok vannak, vagy strigulák, vagy hogyan megy a voks, de a lényeg, hogy az eddigi felmérések szerint is mi a BLUES STATION a legkedveltebb zenekar a közönség, illetőleg a vendégek körében. A felmérés tíz naponta frissül, tehát nem tudom, hogy következőre is mi leszünk- e a legkedveltebbek. :)

Ez nem jött rosszul, főleg ilyen lelki bánatos időszakban. Remélem barátaim ott a messzi távolban, kicsit azért büszkék vagytok ránk. 

 Biztosan mindenki hallotta, hogy robbantás történt a szigeten valami elmebeteg nem bírt magával. Sajnálom, hogy ez pont nem messze tőlünk történt. Jobb lett volna, ha mindjárt itt a nyakamon robbantott volna az a szerencsétlenséghalmaz.

Mindenesetre, meg volt a para. Rengeteg rendőr, mindenhol, minden autót megállítottak.

Egy érdekes dolog viszont történt velünk is.

Történetesen, éjszaka jöttünk haza a zenélésből, már mikor indultunk is jelezték nekünk, hogy előbb kellene menni, ugyanis lehetséges az ellenőrzés mindenhol. Odafelé semmi. Visszafelé viszont annak rendje s módja szerint, belefutottunk egy ellenőrzésbe.

„- jó estét közúti ellenőrzés iratokat kérem ellenőrzésre”

Aha, szerinted. Így van ez otthon és így zajlik ez itt.  Mielőtt azonban leírnám, hozzá tennék pár gondolatot.

1, vészhelyzet van, valaki robbantott, teljes blokád alatt a sziget.

2, bármelyik kocsiban ott lehet a potenciális robbantó, aki nem fél bármelyik pillanatban akár saját magát is felrobbantani a „cél” érdekében.

Mindezek tudatában álljunk ki és igazoltassunk. 14 rendőr állig felfegyverkezve. Metál arccal!

-      Jó estét. Hogy vagytok? Minden rendben?

-      Igen, köszönjük.

-      Merre tartotok?

-      Hazafelé, zenéltünk.

-      Aha, zenészek vagytok (közben szolidan bevilágít a hátsó ülésre, a társai közben végig pásztázzák az autót).

-      Aha, te vagy az énekes (mondja Ferinek, találomra), Te meg a gitáros, vagy nem inkább cajon(ez egy fa doboz, amit a flamencóban ütnek, rajta ül egy muki és két kézzel felváltva püföli, jellegzetes zörgő hang) . Közben nevetnek, és ami talán a legjobb, hogy velünk nevetnek.

Megköszönik, még a végén megkérik Ferit, hogy kösse be magát, mert elfelejtette biztosan, aztán jó éjszakát kívánnak és elfordulva az autónktól ugyanolyan metál arccal várták a következő kocsit.

Konklúzió.

Lehet ezt normálisan is kéremszépen. Nem szeretném leírni, hogy otthon ugyanez az eset hogy zajlott volna.

Gondolom mindenki előtt meg van a kép, hogy milyen sebességgel téptek volna ki mindkettőnket a kocsiból. Azt meg ugye mondanom sem kell, hogy a „jó estét hogy vagytok”- nak is elég kevés esélye van otthon.  Pedig működhetne.

 Megpróbálok valami egészen más témát feszegetni, mert a tegnapi még nagyon erősen megvan.

Biztos voltam abban, hogy mihelyt kiérek, majd veszek valami tuti jó spanyol gitárt. Merthogy a fa, meg az éghajlat erre biztosan más, és tuti lesz valami olyan hangszer amit, meg tudok majd szeretni. Biztosan van is, csak nem tudom megnézni, ugyanis a zeneboltok nyitva tartása elég szűk, hogy úgy mondjam. Maximum kettőig vannak, nyitva mondjuk 10-től, ami természetesen, ha azt vesszük, hogy jóformán itt élünk, megszokható és még tartható is.

Azonban van egy olyan része a dolgoknak, hogy nincsenek a közelben ezek a boltok, ha valamelyikbe el is tudnánk menni, ahhoz úgy kéne indulni, hogy aztán vissza már nem jövünk, tehát a koncerttel egybekötve tehetjük meg csak ezt a látogatást. Ahhoz eddig se kedv, se hangulat nem volt. Olyan érzésem van, hogy ebből Barcelona lesz, hazafelé.

Más zenészek már voltak Pálmán hangszerboltban.

 Állításuk szerint színvonalas, és nagyon sok gitár van.

Jó hír, hogy olcsó. Itt ebből van dögivel. 60-80 euróért már lehet venni jót, gyakorolni, ütni-vágni, tábortűz mellé.

Kéne ide is nekem egy másik gitár gyakorolni. Nem szeretném a koncert gitáromat szétgyakorolni, Ferinek meg fém húrosa van, az nem olyan kényelmes nekem.

Dilemma, vagy bemegyek vásárolni vagy nem, de az biztos.

Amúgy itt jut eszembe, hogy azt is gondoltam, majd biztosan tele lesz a hely gitárosokkal, meg zenészekkel, akik olyan flamencót mutatnak, amitől beájulok. Nem. Nem hallottam még flamencót, sőt mikor néha játszom a színpadon valami akár hasonlót is, azonnal ordítoznak meg tapsolnak.

Itt nincsenek is zenészek?

Olyan nehéz lenne valami értelmes helyi produkciót találni, vagy azok drágák? Nem értem komolyan. Mondjuk, ha Mallorcán nincsenek zenészek, mert turizmus, meg mittudomén, de akkor könyörgöm, hozzanak Barcelonából vagy akármi.

 Szívesen hallgatnék egy rendes flamenco estet egyszer, itt helyben.

Jó, engem nem zavar, hogy nekem adják a pénzt csak eszmefuttatás. Mindenesetre érdekes kérdés.

 Közel sem költemény készül, nem kell megijedni, csak valahogy ez a versrészlet jut eszembe, valahányszor, hazagondolok.

Sosem volt ennyi szünet, a családom és köztem. Nehezebb, mint hittem volna. Talán az a legneccesebb rész, mikor arra jutok, hogy hiába van tenger, nap, homok, kaja, pia, nem elég.

Biztosan sokan hülyének néznek, és ha jól tudom sikeresen „elkelt” az a tény, hogy szegény én, milyen rossz lehet nekem.

Erre, csak azt tudom, hogy nem annyira nehéz, mint otthon nélkülem.

Nem kell sok mindenbe belegondolni, elég csak szimplán azt átgondolni, hogy két kisgyerekkel milyen nehéz lehet. Az azt hiszem ad némi támpontot, hogy, mondjuk, reggel 4 kor egy kis mancs turkál a ruhád alatt, mert enni akar, de nem tudsz neki adni, mert a másik gyerek meg telehányta az ágyát.

Ez egy kis része annak, hogy mennyivel könnyebb lenne ilyenkor egy másik fél. Sajnálom, hogy nem lehetek otthon, többek közt ezért is. Segíteni lenne jó.

Aztán meg azért is ideje lenne hazamenni, mert akárhányszor jobban belegondolok, hogy láthatom a családomat, azonnal megtelik a szemem könnyel és úgy fojtogat a sírás, biztos ez valami technikai dolog és a dokik meg tudják magyarázni, mi is zajlik ilyenkor az emberi testben, nekem csak annyi jön le, hogy fáj.

Mikor valamelyik nap végre sikerült webkamerán beszélni az nagyon durva volt. Láttam Zinát, éreztem rajta, hogy lehet egy kicsit meg van bántva a távolság miatt. Igaza van. Nekem ott kéne lennem. Nem nagyon akart beszélni velem, de láttam, hogy azért boldog és örül, hogy lát.

Mindennél többet ért az érzést.

Aztán azt is hallottam, hogy valamelyik reggel nagyon boldogan ébredt, mert azt álmodta, otthon vagyok. Jaj.

Ez, de rossz, még leírni is fáj.

Közben Maja meg, tanul járni. Utolsó információm szerint 2-3 lépés volt a nappaliban a Tv-ig. Persze hogy piszkálni tudja. Nem tudom Ő mennyit fog fel ebből, de remélem, azért még majd megismer.

Nem is tudom milyen érzés már az, hogy magamhoz ölelem őket, érzem a bőrüket, a testüket, a szagukat. Mindenüket. Biztos csak én vagyok ilyen érzelgős. Na, de ha hazamegyek egyszer.

Köszönöm NEKED is, hogy velük vagy, hogy figyelsz rájuk, hogy apjuk helyett is anyjuk vagy! Többé nem lesz ilyen.

Ígérem.

Neked tán a legnehezebb, de ha ez bármit is számít, lélekben ott vagyok minden vacsoránál, minden játszóterezésnél, és mikor le kell menni a boltba tejért.

Na, ezt sikeresen végigbőgtem.

Majd még írok, de nem erről, mert befordulok.

Azt mindenki tudja, hogy EU tagállamokba nem kell útlevél.

Azt viszont kevesebben tudják, hogy a 14 év alatti gyermekeknek sem kell már útlevél, ugyanis 2009. május óta egy új kormányrendelet alapján, elegendő, ha a helyi okmányirodánál igényelt, gyermek személyi igazolványt mutatod fel a határon.

Teljesen működő dolog, csak sajnos sehol nem tudnak róla.

Az információ valós, saját kezemmel leveleztem le a ferihegyi légi igazgatósággal, akik kérdésemre egyeztettetek a határőrséggel, ahol szintén azt válaszolták, hogy lehetséges.

A személyi igazolvány 2héten belül készül el, és illetékmentes.

Tehát barátaim, aki jönne, jöjjön, gyerekkel is.

http://www.origo.hu/itthon/20090628-hetfotol-a-gyerekek-is-kaphatnak-szemelyi-igazolvanyt.html

Köszönjük Eszter!

 Na, van itt egy téma, ami sokatoknak egyértelmű, sokan pedig remélem választ kapnak.

A kinézetemet tekintve jelenleg, egy indiai cserediákra hasonlítok leginkább. Napbarnított bőr, nem kicsit, kidolgozott felsőtest. Na, jó már nem vagyok olyan vékony, mint mondjuk 5 éve, de azért elég viccesen festek, mondjuk a Hassan mellett. Bár ha jól végiggondolom Hassan mellett, ti is viccesen néznétek ki.

Szóval jó színem van, nem nehéz. Amúgy sem vagyok fehér bőrű.

Ebből leszűrődhet pár dolog az embereknek:

1, biztos nyaral, és egész nap fekszik a parton

2, helyi, tipikus, flamenco figura. Biztos zenél.

Na, ez utóbbi az, ami szerintem, illetve a jelek szerint biztos, a tuti befutó az emberek számára. Konkrétan úgy néznek át rajtam, mint az ablakon.

Helyiek eleve spanyolul beszélnek hozzám mindig. Ezzel semmi gond, hiszen én sem gondolom otthon, hogy a Moszkván, ha megszólítok valakit az nem magyar.

Nekem mégis kicsit fura érzés. Otthon valahogy több visszajelzést kapok. Nem is tudom, melyik szegmense érint leginkább, mert igazán nem tudok mit kezdeni az érzéssel.

Konkrétan megtörtént, mikor most vasárnap Cala Barca-n játszottunk és oda jött hozzám egy vendég.

Elkezdte mondani ezerrel, corazon, guitarra, kb. ez a két szó ragadt meg a többi leesett valahova kettőnk közé a földre. Nem értettem egy árva szót sem. Az első percben még nevettem, aztán angolul jeleztem neki, hogy legnagyobb sajnálatomra, nem értettem, hogy mit mond.

Emlékeztek biztosan, régi Piedone filmekben, mikor Terence Hill a nagy kék szemeit meresztette, na, kb. olyan fejet vágott ő is. Átváltott angolra és megkérdezte, hogy ugye csak viccelek. Mondtam, hogy nem. Majd vissza spanyolra és megint kérdezett valamit.

 Aztán jeleztem, tényleg nem értem.

Elhitte, és csodálkozva kérdezte, hogy ha nem helyi, akkor? Mikor mondtam, hogy Hungriá, jó spanyol akcentussal, megint elbizonytalanodott és újra azt hitte szívatom. Végül is kiegyeztünk egy kimondatlan „hát nem tudom, mit higgyek”-ben.  

Alapvetően gratulálni akart csak, meg pár technikai kérdést tett fel, hogy a fiának mit tanácsolok, meg hogy hol tanultam gitározni. Mondtam, hogy sehol.

 Sokszor, szinte minden alkalommal a vendégek nagy örömmel fogadnak minket, ez feltehetően annak is köszönhető, hogy mindig új vendégek jönnek. Többnyire mindenki mosolyog, előkelően biccent a fejével, alkalmanként a poharukat emelve köszöntenek minket.

Nagy tiszteletnek örvendünk, akárcsak a rendőrök. Nem is baj ez. Megérdemeljük, hiszen éveket „elvéve” az életünkből, tanultuk meg mindazt, amit aztán nekik adunk. Így van ez rendjén.

Többnyire tehát, vannak azok, akik csak a „kötelező” köröket futják meg és kevesebben ugyan, de vannak azok, akik kicsit több jelzést, nagyobb hitelt adva a tiszteletüknek, például oda invitálnak minket az asztalukhoz, meghívnak minket egy italra.

Nagyon jó érzés volt pl. az mikor egy portugál házaspár, az asztalukhoz invitált minket, majd meghívtak valami méregdrága rumra minket. Közben elmondták, hogy aznap ünneplik a házassági évfordulójukat (9.) és mennyire boldogok attól, hogy velünk „ünnepelhették” ezt a szép évfordulót.

Cala Barca, megint. Ismét említést kell, hogy tegyek a helyről, hiszen ahogy írtam is régebben, sok olyan ember jár oda, akik érzik-értik a zenét. Nagyon szerencsés, hálás közönség. Minden alkalommal, mikor ott játszunk, óriási sikerünk van.

Az emberek állva tapsolnak, fütyülnek, nevetnek. Nagyon meghökkentő érzés, régen, mikor aktívan zenéltem akkor volt ilyen. Ezt nem lehet semmilyen bérrel, juttatással, cafeteriaval kiegyenlíteni, visszaadni. Már egészen elszoktam ettől. A produkciónk, kezd összeállni, tökéletes irányban halad afelé, hogy azt mondják, „ez össze van rakva”.

 Egy kötelességemnek kell, hogy eleget tegyek. Történt ugyanis, hogy a zenészek című bejegyzésemben sok olyan dolgot írtam, ami igazából senkire nem tartozik az itteni kollégáimmal kapcsolatban, valamint, olyan dolgokat is, amik sértőek. Ezt nyomatékosan éreztették is velem. A zenészek bejegyzést természetesen, ebből kifolyólag eltávolítottam.

Ezúton szeretnék bocsánatot kérni mindegyik itteni zenésztársamtól, hogy ezeket írtam. Meggondolatlan voltam. Nem kellett volna.

Bízom a további sikeres együttműködésben s minden kellemetlenségért nyomatékosan kérek bocsánatot.

Mindenkitől elnézést kell kérnem, de most nem vagyok igazán formában, készül egy nagyobb bejegyzés, amit hamarosan közszemlére bocsájtok. Addig is...Nopara...:)

Kezd egyszínűvé válni minden. A tenger, kék, a koncertek jók. Megszokott minőségű ételek tömkelege sorakozik fel mindennap. Alapvetően kifogástalan élettér. Valahogy mégis, olyan fura érzésem van. Gondolom ez a honvágy. Biztosan. Írni sincs sok kedvem, de ez látszik is, hogy mennyit írtam az elején és mennyit írok most.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Nincs is igazából semmi érdekes itt. Kb. két hét kellett hozzá, hogy teljesen megszokjam a helyet. Tudom, mi-mikor, merre, hogyan, kivel, miért. Annyira már nem érdekes.

Persze vannak más napok, mikor mondjuk, találkozunk a zenészekkel, vagy beugrunk a Red Lion-ba egy sörre. Az más, de nem tudom ezt sokáig csinálni. Valahogy az értelmét veszti, hogy annyiszor menjek oda.

Kár, mert amúgy jó hely, de ugyanaz mindig. Nagyon jó hangú feka énekesek.

Terhes anyuka cigivel a szájában, plusz egy félvér kisfiúval (aki szintén az ő gyereke) éjjel egykor az asztalnál színeznek.

Nehéz, gondolom, valami helyi „menő” csinált neki egy gyereket. Sosem értettem, hogy miért csinálják ezt tovább akkor. Menjen haza Londonba és majd otthon jobb élete lesz, nem ám, hogy várom, amíg apuka ki promóza magát a haveroknál hajnal kettőig. Nehéz.

Vannak pillanatok mikor teljesen elkeseredve fogadom ezt a látványt, többnyire pedig nem is veszem észre, mert csak ideges vagyok tőle.

Szívesebben lennék otthon a gyerekeimmel. Természetesen azért, nem olyan, hú, de depressziós a helyzet, mert mégiscsak vannak jó oldalai is dolognak, de nem könnyű.

Audi rendben van, úgy néz ki, a helyiek befogadnak (fura is lenne, ha egy helyit nem fogadnának be), a koncertek beálltak, közönség örül. Edzés megy, egészséges életmód, halak, gyümölcsök, aminosav, fehérje, szelén.

Az idő kezd beállni, megszokták odafönn, hogy itt vagyok, ezért küldik a meleget rendesen. Itt jegyzem meg a weather.com valótlan értékeket hajlamos közölni.

Sokkal melegebb van, és sokkal melegebb a tenger is. Jóval, csak tudom érted, itt van tőlem 20 méterre.

Az utóbbi pár napban, csak messze lévő helyeken játszottunk, ezért is voltam annyira offline. Ami látszik is az írásaim terjedelmén.

Amennyiben választani kéne, hogy jöjjek-e ide magamtól nyaralni, természetesen mindettől függetlenül, hogy most para van lelkileg, jönnék.

Jönnék, mert az emberek mások.

Szeretnek mindenkit, nem kap el olyan érzés sosem, hogy meg fognak késelni este 8-kor, hogy egy dühöngő vadállat belever egy óriásit az arcomba, a helyi diszkóban. Otthon sajnos óhatatlan a feszültség. Biztos a „recepció”.

A pénz nagyúr, mint tudjuk. Nem hiszem azonban, hogy itt sokkal több lenne az embereknek, mint bárhol máshol. Többnyire jómódú embereket látok, hisz’ akik ezekben a szállodákban laknak, tehetősek. Van egy réteg, gondolom a helyiek, akik szintén jönnek ezekbe a szállodákba, de nekik is megvan a pénz erre.

Akik meg nem itt szállnak meg, ők meg összerakják egy év alatt.

Mallorcán nyaralni nem olcsó, ezzel szemben legalább drága. Euro van, fizetsz mindenért. Net változatlanul csak kevés helyen, bár ma láttam, hogy „wifi gratis”. Euróban kifizetni valahogy „könnyebb”. Itt ez a póló csak 5 euro. Aha, az ezer forint, és nem 5 euro. Persze vannak az okosok, akik majd kitalálják, hogy nálunk is ojró lesz, és akkor könnyebb lesz minden. Szerintem meg nem.

Magam részéről, ilyen egyszerű módon, biztosan az átállás után is sokáig számolgatni fogom, hogy az mennyi lett volna forintban.

Tehát a lényeg, hogy nem olcsó. Napi menü 11 euro. Az nem kevés. Szerintem. Vannak kínai kajáldák, de azt asszem kihagyja mindenki, legalábbis a jelek szerint. Mindig kong az ürességtől (milyen vicces hogy a „kong” szó tök olyan mintha kínai szó lenne).

Ami még érdekes (és itt engedjetek meg egy rövid kitérőt), hogy az élet milyen ritmusban jár itt.

Eleve reggel nincs senki, sehol. Az természetesen rendben van, hogy mi alszunk, jó hogy, hát zenéltünk, de akik idejönnek, azok, mérnem használják ki a helyzetet? Reggeli, strand, animáció, koktélok, all inclusive. Jó persze pihenni kell, meg a nyaralás erről szól, de míg világ a világ, az ember mindig fáradtabb mikor hazaér, mint mikor elindul.

Szóval reggel senki sehol. Aztán 11 körül kezdenek szállingózni az arcok a medencéhez, mindenki a szokásos helyre. Ismerem már a néniket, bácsikat, látom őket nap, mint nap. A boltok odakinn is 11 kor nyitnak. Persze ez nem igaz, csak addig maximum negyed gázzal megy minden.

Kettőkor ezzel szemben be is zár minden frankón. Érdekes. Kijössz, nyaralsz, pihensz, ráérsz, de ha akarsz valamit, akkor rohansz. Vagy legalábbis három aktív órád van, hogy elintézz dolgokat.

Biztosan nekem más, hisz’ kellett rengeteg olyan ügyet is intéznem, amit alapesetben nektek nem kell. Személyi szám, TB, stb.

Néha olyan érzésem van, mintha egy óriási elosztóban lennék, és az emberek csak azért vannak itt, hogy valamit kiszívjanak a sziget adottságaiból. Mikor voltam a személyi számot intézni, egy viszonylag nagy sort kellett kivárni, ami legalább gyorsan haladt.

Azt mondta menedzser (szép magyar szó ismét) aki segített az ügyeket intézni, hogy minden nap ez van itt. Tehát, minden nap több száz ember, színes ruhákban, kínai, timbuktui, arab, japán, német, angol, meg mittudomén még milyen nemzet szülöttei, várnak órákat arra, hogy engedélyt kérjenek akármire. Biztosan nem jókedvükből állnak ott.

Valami szándék vezérli őket, pl. munkavállalás, letelepedés, bármi. Ezek a kemény dolgok. Mennyi lé lehet egy ilyen helyen, ha ennyi ember vár.

Erős, nálunk is van ilyen?

Ezeket a dolgokat persze normális ember nem látja, hisz beleugrik a tengerbe fejjel és iszik sört. Meg a mókuskerékben annyira szédül, hogy nem is érdekli, valamint ideje sincs felfogni mi is történik vele.

Azért írom, hogy mókuskerék, mert ez egy nagyüzem. Sok minden. Sok hal, sok, rák, sok hús, zöldség, gyümölcs. Honnan? Mikor? Mennyit? Ezek a legérdekesebb kérdések. Ez már vendéglátás. Nem, hogy hús-krumplival, nem 50 kg garnéla. Ja, vagy 200 db languszta. Vágod? Ezekbe mi belelátunk, hiszen a részesei vagyunk mindennek. Látom a raktárakat. Elképesztő.

A személyzeti étkezde meg maga a fertő. Minden megtalálható, ami fent csak „lazább” tálalásban. A lazább szó talán azért fedi a valóságot, mert a néger konyhás csávók, akik a fekete mosogatóban dolgoznak, úgy szednek maguknak, hogy az már megbocsájthatatlan bűn. Félre ne érts nem az enyém, de lehet ezt normálisan is.

Eleve nem tudja odavinni az asztalhoz amit rábasz a tányérjára. Hús, hal, saláta, sült krumpli, sushi, lazac, fagyi (!), Oliva bogyó. Mindezt elvonszolja az asztalig, természetesen közben annyit potyogtat le, hogy egy kisebb nigériai állam jól lakna belőle. Majd visszasétál, két szelet tonhalas pizza, összefordítja, és már útközben kezdi „falatozgatni” (konkrétan, betolja a fejébe az egészet), majd leül és a tányér tartalmát jól meglocsolja kecsöppel. Ezt kapd ki.

Ettől lesz a disznóól, ebből lesz a balhé, takarítónő ideges lesz, szarul végzi a munkáját, én is az leszek, szólok, koordinátor ordít, kirúgások, figyelmeztetések, csúnya nézések. Grrrr. Nem könnyű.

Alapvetően egy nagy malactanya az egész, de a felhozatal, pompás. Jól kell időzíteni, hogy mikor mész.

Tehát a nagy lényeg, summa-summarum, hogy ez egy nagyüzem. Kellemes, néha fura emberekkel, akik azért mindent összevetve tökéletesen alkotják meg a gépezet-különböző elemeit és szépen lassan, összeáll a rendszer. Nem is tudom, hogy láttam-e már ekkora pörgést.

A vendéglátás „fent”.

Mondhatni tökéletes. Na, nem egy francia előkelő luxusszálló szintű, de alapvetően rendben van. A személyzet gyors, reakcióidő szinte nulla.

Ha elfogy a kajád és mennél a desszertért, már akkor indul feléd, hogy elvigye az üres tányért, mikor kitolod a széket a hátsód alól. Ez ugye teljesen normális, igen, egy 70 fős étteremben, ahol a placcra vannak 5-en. Itt azonban, maximum 10 fő, aki aktívan tevékenykedik a placcon és a vendégek van ahol 300-an vannak.

Ott kicsit más a tempó.

Iberostar szállodák szerintem drágák. Nagyon igényesek, szépek, jó anyagok, a spanyol belsőépítészet eleve lenyűgöző. Olyan stílusú bútorok kiegészítők, hogy az eszem megáll, és mindig azon agyalok, hogy nekem mér nincs ilyen kreatív ötletem. IKEA, aha!

Itt a legkisebb faluban is olyan lakberendező boltok vannak, hogy magam is szívesen vennék cuccokat. A személyzet messzemenőkig udvarias. Angolul beszélnek, mint szinte mindenki a szigeten, bár nekem elsőre mindenki katalánul nyomja, majd meglepődve, hangosan artikulálva angolul. VEER ÁR JÚ FRÓÓM!!??!!??

Tehát, nem ajánlom. A pénz miatt. Drága. Many euros!

Vannak más szállodák is, amik szintén arra hivatottak, hogy minél több embert gyűjtsenek be a végeláthatatlan gyomrukba, majd reggel okádják ki őket egyenesen a tengerpartra. Ezeket nem ismerem, de hallottam, hogy van olyan paraszt elosztó, ahol napi 30 euróért all inclusive lehet nyaralni. Rossz nem lehet. Tengeri kaja friss, rizs van, alkohol benne a zsetonban.

Tehát, emberek irány Mallorca. Egy nyaralást, de akár többet is, megér. Van minden. Feka, gagyi árus, utcazenész, börgerking.

Apropó. Beugrott, hogy van, az úgynevezett, hazánkban is elég közismert „alvilág” fogalma is. Na, ettől óva int engem mindenki, bár nem tudom, mit gondolnak rólam. Azt mondják (persze mindig suttogva és halkan, többnyire magyar zenészek), hogy ezekkel vigyázni kell. Drog. Az megy.

Marokkói érdekeltségű a maffia itt. Levágják a végtagjaidat és hátba szúrnak vele. Na, nekem mindegy. Csak van ilyen is. Tehát csajokat egyedül sehova, idegenektől nem elfogadni ismeretlen eredetű fehér, kísértetiesen kábítószerre hasonlító szert.

Sok a homoszexuális.

Hogy ez mér, pont a maffia után jutott eszembe ne kérdezd. Láttam a TV-ben, hogy sok van. Azt mondják Barcelona, bár itt is láttam már, a melegágya ennek az életstílusnak. Azért is írom, hogy életstílus, mert egyre inkább érzem, hogy ez lassan divat lesz. Vannak, persze akik ilyenek, ez van. Ám azért a TV-ben láttam, hogy sokan „jódógukban” csinálják ezt, vagy nem (?). Na, erről ennyit. Tehát ennél a résznél a fiúk kezét kell szorosan fogni.

Megy a halászat minden este az utcákon. Forgalmasabb helyeken, a környező bárok pultosai, cigarettával a szájukban osztogatnak mindenféle cetliket, hogy gyere ide olcsó pia, Discotheque stb. Pincérek a teraszos helyeken, sétálnak az éppen arra haladó pirosra égett brit lányokkal az ő ritmusukba, hogy „hello, itt, de jó nálunk, gyertek be egy bambira”. Olyanok, mint a váci utcában „azok a csajok” csak itt sok van belőlük, és nagyba nyomják.

Sex turizmus „0” legalábbis semmi jelét nem láttam, annak ellenére, hogy keresztbe-kasul átutazzuk a szigetet. Halvány jelét sem tapasztaltam semmi ilyesminek. Mondjuk fura is lenne, ha bármi zavarná a helyiek és a turisták nyugalmát, mert annyi rendőr van az utcákon este, hogy na. Néha felbukkannak, de akkor sokan.

Állítólag régen nagyon nagy volt a fejetlenség a szigeten. Mindenki bűnözött, meg rosszalkodtak, mint az állat, aztán a spanyol kormány úgy döntött, véget vet ennek. Ide vezényelt egy regimentet, és csihi-puhi, csitt-csatt, aztán rend lett. Azóta van az, hogy a rendőr a legtiszteltebb ember a szigeten, nincs is semmi balhé vagy para.

Bátran lehet az éjszakában kódorogni, már ha tudod a jó helyeket, meg azt, hogy mit kell inni.

Ahogy azt többször is írtam, nekem a sör (csapolt) nem jön be valamiért. Van, akinek persze mindegy mit iszik, de én nem vagyok feketeöves alkesz. Valahogy olyan színtelen a sör. Szaga az van ellenben. Szóval, némely helyen olyan, mintha valami mosogatórongyon szűrték volna át, de van ahol szép. Az sem finomabb viszont. Üveges sör jó. Ennyi.

Nem bajor minőség.

Persze magasan van a mérce nálam, hiszen ahogy „DD” csapolja nekem a szállóban, bajorban az a gyönyörű búzasör semmilyen versenytársat nem enged feljebb a mezőnyben.

Rövid italok: két borzasztó helyi pia, a többi otthon is van, jó, jéger, meg unikum nincs.

Kávék: biztosan a tengerparti érzés miatt, de valami iszonyú jó itt a kávé. Nekem mióta kint vagyok, sok dolgom nincs vele, ugyanis nem iszom, de volt szerencsém vasárnap egy Ca’ n Picaforti teraszon, a tengerparton meginni egyet és hát. Kőkemény. Eszpresszót ajánlom fogyasztásra. Két korty, elegendő csersav, nagy nyomáson készül, pont elég forró ahhoz, hogy iható még éppen iható legyen. Akár cukor nélkül, valódi élvezet.

Biztosan túldimenzionálom, de tudjátok mit (?) Ti is tegyetek így. Bátran éljétek bele magatokat. Egyetek igyatok és legyen egy más dimenzió, amibe léptek, mikor nyaraltok.

Akárhol.

Kaja: nem tudok nyilatkozni, ugyanis fullextrába nyomom minden nap. Sokat agyaltam amúgy, hogy van e valami speciális kaja, ami itt olyan „helyinek” számít, de nem tudom. „Tapas”ztaltabb utazók biztosan tudják. Nekem mindenesetre csak az tűnik fel, hogy van kétféle étterem.

1, gyere be, szífúd, ezer féle, finom, friss. Tényleg biztosan jók. Rossz nem lehet.

2, Megsütünk neked (kedves német turista) bármit, ami nagy és hús. Ki is tesszük eléd, hogy lásd, ezt a jószágot kapod meg. Amennyiben ez neked kevés, ehetsz pizzát tenger gyümölcseivel.

Szóval, ha tenger van, minden van és annyira már nem is fontos a helyi tradicionális kaja. Fura. Azt vártam, hogy majd lesz sok zene, flamenco, meg gitározás, bár fura volt, hogy magyar zenészeket kérnek fel, de mittudomén. Erre semmi. Illetve csak nagyon kevés helyen, többnyire a helyi lagzi lajcsi szerű zenekarok.

Ezt nem is értem. Tán nem tartják annyira fontosnak, hogy hozzá tegyenek, hisz’ jönnek a nélkül is a turisták. Itt jegyzem meg, biztosan vannak színvonalas produkciók is (rajtunk kívül), de őket még nem láttam sajnos, tekintve, hogy egy időben dolgozunk.

Megvallom, nem is hiszem, hogy Hans egy jó kis buleriát táncolna el legszívesebben a rendes évi kimért szabadságán.

Ezzel szemben legalább van sramli sátor, sok, meg kamu gipsy só, az összes sörsátorban. Hát a legalja. Sajnos. Unblock gáz. Mega gáz.

Nem is megyek bele részletesebben, hogy mennyire szánalmas, ahogy a Németországból importált, kamu lányok, feketére festett hajjal, nyári munkában kis bajor szoknyácskában ellejtenek egy „eine sprizzen, richtige posititon” című dalt, majd kisvártatva megjelennek, feketébe öltözve a backstage-ből és előadják a legdurvább flamencót. Nem hiteles, na!

Te sem hiszed el. Ők sem.

Bízom benne legalábbis.

 Egy kedves barátom tanácsára, elindítom az „online” verziót is. Ez jelen esetben úgy fog kinézni, hogy adott napokon, adott időben (ez utóbbival kapcsolatban várom a javaslatokat) a „skype” program segítségével, online kérdezhettek tőlünk bármiről.

A programot innen tölthetitek le (http://www.skype.com/go/download)

Az első online időpont holnap (07.21 16:30) a többiről mindig értesítve lesztek, de először lássuk milyen sikeres az ötlet.