Gondolatban már tervezgetek mindent, mit s hogyan fogok majd csinálni, ha hazamegyek. Mit fogok enni pl. Jó az itteni koszt, ez nem vitás csak tudod, ha már minden nap tengeri állatokat eszel napjában minimum kétszer, akkor egy idő után nem olyan izgalmas a languszta.

Ez pont olyan, minthogy mindenki azt hiszi, milyen jó, mert azt csinálod, amit szeretsz. Persze, nem rossz zenélni, de minden nap, azért kicsit sok. Tegnap olyan borzalmasan rossz napom volt, hogy azt leírni is nehéz. Valahogy megfáradtam, elegem lett mindenből. A sok „Holá”- tol, már feláll a szőr a hátamon, komolyan.

Ma egy kicsit azért jobb. Az idő nem túl jó sajnos, de elégséges. A tenger felől fúj a szél, fátyolfelhők. Amúgy már lassan egy hete, minden nap esik az eső, hogy mikor azt nem lehet kiszámítani, mert olyan gyorsan jön, hogy az csuda. Amilyen gyorsan jön, persze olyan gyorsan is megy el, de valami eszeveszett tempóval. Erős, hangos, szagos eső, olyan, mint otthon ritkán a nyári záporok, csak ez többszöröse, és nagyon hangos. Jég is volt valamelyik nap sok.

Visszatérve az eredeti gondolatomhoz, lassan vége ennek. Haza fogok menni végre, összebújok a családommal. Nem vágyom most másra, csakhogy belépjek az ajtón. Várom, és ezért persze sokkal lassabban megy az idő. Naná, hogy lassabban. Arra is gondoltam már, hogyha lefekszem korábban akkor előbb lesz másnap hajnal, de nem válik be, ugyanis nem alszom el előbb.

Egyre változik a közönség is. Kicsit olyan, mint egy nyugdíjas klub. Meglepően zeneértő közönség azonban, ez persze valószínűleg annak tudható be, hogy a fiatalokat kevésbé köti le az „élőzene”, sokkal inkább mennek a helyi diszkókba jól berúgni.

Nem is baj. Jó az is. Kell olyan is. Összegezve, lassan, de biztosan hazaérkezünk és újra olyan lesz minden, mint régen. Várom!