Valami nagy-nagy, világot rengető okosságot kéne írni, de nem tudom van-e ilyen. Nem használtak már el minden lőszert?

Lehet okosabbat írni arról, hogy a hiány nehéz, hogy fáj? Hogy az emlékek örökké megmaradnak, és mindig ugyanazt idézik fel benned? Adhat-e bármi is többet annál, hogy a szívedben, az agyadban őrzöd mindazt, amit sajátodnak tartasz?

Nem kell ellene cselekedni, hagyni kell a dolgokat a maguk medrében folyni, úgy, mint minden normális ember, aki nincs távol, vagy akitől nincsenek távol és akkor észre sem vesszük. Nálam most más a helyzet. Sokkal érzékenyebben reagálok dolgokra, nehezebben veszem az akadályokat, ugyanakkor viszont keményebb, karcosabb, és ridegebb leszek. Biztosan normális ez. Már alig várom, hogy hazaérjek és „meggyógyuljak”!

Sokat gondolok rátok, meg minden közös emlékre. Majd főzök megint, meg iszunk bort és koccintunk a vacsoránál, majd játszunk meg sétálunk, majd megint fáradtan fekszünk ágyba és gyorsan elalszunk, mert korán kell kelni. Boldog vagyok a gondolattól is.

Vannak dolgok, amikre nincsenek szavak. Amikor nem teljes, nem kerek, ha leírod, hanem csak érzed. Lehet, hogy a másik nem is érzi, de annak a másiknak olvasni kell a sorok között, hogy mennyire fontos, hogy mi miért, hogy mennyire…

Ez a torokszorító érzés a legrosszabb a blog írásban. Hát ha még „blogger” lennék és tényleg tudnék blogot írni…na akkor ám aztán biztos más lenne.