Azt gondolom, hogy amennyit írtam Cala Barca-ról, megérdemel egy pár szót.

Hétfőn játszottunk ott utoljára. Fura, mert a végére valahogy elvesztette a hangulatát a hely, legalábbis nekem, annak ellenére, hogy a kedvenc helyeim közé tartozott. Sok-sok kellemes emlék fűződik hozzá. Rengeteg jó koncert, sok taps, nevetés, elismerés és minden olyan, amitől kellemesebb volt „átvészelni” a heteket, hónapokat.

Nem lehet egyetemes igazságot teremteni, a személyzet véleménye és a zenészek véleménye közt, hiszen ez egy örök harc marad. Sajnos a végére már itt is erősen érezhető volt, hogy „menjünk mi a francba”.

Ezzel nem is volt gond, megszoktam. Igazából semmivel nem volt gond, csak úgy összességében vége lett a nyárnak. Az emberek elfogytak, kevesebben jönnek, rövidebb időre.

Tehát utolsó nap. Feri a helyi teniszedző sráccal megbeszélt egy meccset és emiatt előbb mentünk, jóval előbb. Volt időm, több mint szokott lenni és kicsit jobban körbejártam a helyet. Nézelődtem a trafikokban, a „szofiáné mögé is”, és bejártam az egész komplexumot. Elég nagy. Végül kimentem egy olyan részére a tengerpartnak, ahol még sosem jártam és nem is gondoltam, hogy van ilyen Cala Barca-n.

Egy nagyon nagy öböl szakadékának tetejére érkeztem. Olyan 17 óra lehetett. A nap tökéletesen sütött, olyan finoman melegített, mint mikor már tudod, hogy itt a tél és minden napsugarat többnek érzel, mint amilyen meleg valójában. Olyan ez, mint mikor fázol és tűzet gyújtasz. A fa ropogásától is melegebbnek érzed a levegőt, a szobát, annak ellenére, hogy valójában semmit nem változott semmi.

Tehát simogató nap óriási öböl, nagy szakadék.  A vízen egy luxus hajó és egy kisseb csónak, amiről éppen búvárok bukfenceztek hátrafelé a vízben, ez utóbbi kicsit közelebb a parthoz, hozzám. Előbbi meg a horizonton. Olyan volt a horizont, mintha egy vonalzóval húzták volna. Tudod ez milyen, láttál már te is olyat, amilyet nem hiszel el csak pár perc után. Megmagyarázhatatlan érzés volt. Tökéletes fényviszonyok, mértani szépségek, szögek, ívek és melengető napsugár.

Mondom, akkor már elszívok egy cigit, és közelebb mentem. Ahogy közeledtem a kiszemelt sziklához, amire le akartam ülni, énekhang csapta meg a fülemet.

Egy animátor srác állt a szakadék szélén. Kezében egy nagyon kopott lyukas, hamis gitárral. Énekelt. Tizenéves még, tele van energiával. Énekel, mert azt érzi ez az élete, lázad. Seal Kiss from the rose.

Megjegyzem az egyik kedvenc dalom.

Ott áll és énekel, a szabadba, szabadon üvöltve, valakinek ott a távolban, aki biztosan hallja e dalt.

Szakadatlanul, néha kis derékmozgással díszítve a mutatványt, önzetlenül énekel. Tiszta szívéből. Nem szerepel, nem tudja, hogy ott vagyok a háta mögött. Kivárok.

A dalnak vége és ijedve fordul meg, mert lekattintom az öngyújtómat, mélyen leszívok, majd tapsolok, mint az amerikai filmekben, mikor senki nem tapsol csak egyvalaki.

Kicsit zavart mosoly az arcára ült, de jól fogadta, hogy kilestem. Tiszteletet éreztem, hiszen tényleg őszintén csinálta.

Leütünk, két hete leszokott, nem akart rágyújtani, nekem is le kéne megint.

Beszélgettünk. Belgiumban él normál esetben. Brugges-ben, azt hiszem így kell írni, de kiejteni brűzs-nek kell az tutti. Van is egy film, Erőszakik, az a magyar címe. Jó, ajánlom.

Tehát, dumáltunk. Kedves srác, tele gondolattal, lendülettel. Hálivúdba akar menni és el is megy. A barátja, akit mellesleg ismerek, ugyanis a mi szállodánkban animátor volt, és megszólalásig hasonlít rá, kint várja. Tehát két hét és már kint lesz. Aztán majd alszanak, ahol tudnak, esznek, amit tudnak. Ez az élet öcsém, fiatalok, belevágnak.

Elnyomtam a cigit a sziklába és nem dobtam el, pedig öregem mennyien eldobják…

Elindultunk, és most jut eszembe, hogy nem is néztem vissza a tájra, de barom vagyok, lehet hogy soha többé nem látom, vagy, ez megmarad (?),tudod eleget nézni ahhoz, hogy ne kelljen visszafordulnod(?)…na mindegy.

Elhagytuk a sziklát, ki-ki a maga dolgára, megnéztem egy szettet Feri meg a srác játékából, majd a szokásos, koncert, pakolás, olaj.

Hát Cala Barca, köszi, mindent, jó volt, sok emléket adtál. Azt hiszem, sosem felejtem el.

Még hat nap és elhagyom a szigetet.