Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy magyarokkal ritkán találkozunk, amerre járunk, de ha találkozunk, akkor majdnem mindig jó élményekkel „zárjuk” le. Sajnos egy negatív élményünk van, amit most meg is fogok osztani a világgal.

Történ egyszer ugyanis, egy koncert alkalmával, hogy megkérdeztük a közönséget, ki honnan jött. Ilyenkor perszer szépen felsorolunk minden lehetséges régiót, amibe nem véletlenül Magyarország is beletartozik. Ritkán, de felemelik emberek a kezüket, aminek többnyire nagyon jó hangulatú beszélgetések az eredményei.

Magyarországról van-e itt valaki?- hangzott el a kérdés, majd kisvártatva, valahonnan a sötétből két kéz emelkedett a magasba. Két hölgy ült egy asztalnál, ránézésre anyja lánya.

Megörültünk, ilyenkor mindig melegség tölt el, kicsit közelebb visz az otthonhoz.

Ferivel mindketten, szentül meg voltunk győződve arról, hogy a koncert végén, majd beszélünk pár szót, ehhez képest az utolsó dal közben felálltak és elmentek egy fejbiccentés nélkül.

Borzasztó érzés volt, kicsit megint abban a jó savanyú, „gratulálok, pont ennyi eszed van” országban éreztük magunkat.

Elképesztő.

Aztán szép lassan megértettem azt, amit már más magyaroktól hallottam, hogy ha megtudják a másikról, nyaralás közben hogy magyar, nem szólnak hozzájuk inkább. A magyarok sajnos kicsit másképp látják a világot, akárcsak más országokban élő hasonló kategóriájú emberek.

Egy szóba kerül tezsvéreim és máris jobb a hangulat. Olyan ez egy kicsit, mint a bocsánat szó, nehezen mondják ki az emberek, pedig sokat segít.

Ezt lezárva csak annyit, hogy legalább pár kedves szót ne legyünk lusták adni, semmibe sem kerül.

Van itt egy igen érdekes másfajta kérdés is.

Az pedig azokról szól, akik magyarok ugyan, de már hosszú-hosszú évek óta mondjuk más országban élnek, jelenesetben, Németországban.

Kedves család, hosszú évek óta külföldön élnek, a világ majdnem minden pontján eltöltöttek valamennyi időt, többnyire a családfő munkája miatt. Fizikus.

Két fiú, 32-35.

Tökéletes összhang, kedves emberek, intelligens, értelmes, jó hangulatú család. Magyarok, legbelül. A Magyarországról van itt valaki kérdésre tették fel a kezüket annak ellenére, hogy mondjuk a fiatalabb fiú 6 éve nem volt, ha jól emlékszem.

MAGYAROK, de valahogy mégsem, vagy talán igen. Amikor a barátaimra gondolok, akik azt a színvonalat képviselik, ami nekem normális, akkor azt gondolom, IGEN ezért jó otthon lenni. Náluk is ezt éreztem, pedig ők igazán nem magyarok, hisz alig vannak otthon, de mégis van bennük egy jó adag paprikás krumpli. Szépen lassan rá kell, hogy jöjjek, a magyarság, mint olyan, elsősorban függ értelmi színvonaltól, majd csak aztán a csárda, paprika, ostor, betyár, gulyás érzéstől.

Emberi. Talán ez a legjobb kifejezés, ami elválaszt minket az állattól. Sajnos egyre kevesebbünket választja el.

Már úgy kezdődik, hogy tízen, az eltöltendő napjaim száma. Ennek aztán nagyon örülök. Végre. Persze ezek a napok telnek a legnehezebben.

Itt volt egy volt kollégám a Robi, aki jó, hogy jött. Nevettünk, sőt röhögtünk, sokat beszélgettünk, aztán megint röhögtünk, és olyan gyorsan eltelt az egy hét, hogy észre sem vettük. Segített, hogy elteljen. Köszi, Robi.

Tehát, a lényeg, hogy hamarosan újult erővel érkezem haza, más emberként talán, de ugyanolyan hülyén, mint eddig voltam. Sok időm volt értékelni dolgokat, sokat filozofáltam az élet nagy kérdésein meg minden.

Az eredmény megvan. Haza kell mennem. Vár rám a család a barátok, a régi cimborák, és mindenki, aki számít, akinek számítok.

Hamarosan jövök.